… ezt többféleképpen is értem, legfőképpen úgy, hogy ahhoz tényleg kurázsi kell, hogy ebben a nehéz gazdasági helyzetben valaki színpadra állítson úgy egy darabot, hogy az nem éppen a könnyen emészthető kategóriájába kerüljön. Zsótérnak volt kurázsija.
Ahhoz is kurázsi kell, hogy megnézzük, mert az ilyen sok szimbólummal dolgozó rendező, mint Zsótér Sándor, nem adja könnyen a rejtély megoldását, nem fedi fel rögtön a szándékát. Én még ma is az október 13-ai Kurázsi mamán gondolkodom. A nagyját megértettem, a mondanivalója összeállt, és ha nem állt volna, akkor a színlap tervezője tett róla, mert Brecht véleményét röviden és tömören rátette: „A Kurázsi mama és gyerekei ma már nem az a darab, amely későn jött, nevezetesen egy háború után. Ijesztő módon új háború fenyeget. Senki nem beszél róla, mindenki tudja. A nagy tömegek ellene vannak a háborúnak. De annyi a nehézség. Nem lehet, hogy egy háború segítene rajta? Nem kerestünk egész jól a legutóbbiban, legalábbis röviddel a vége előttig? Nincsenek-e mégis szerencsés háborúk? Szeretném tudni, hogy a Kurázsi mama és gyerekei hány nézője érti meg a darab figyelmeztetését.”
De a környezetidegen elemeken és egy-egy szokatlan cselekvésen bevallom, még most is töröm a fejem. Mi miért történt? Mi miért volt ott a színpadon? Ahogy már egy előző, szintén általa rendezett előadásnál írtam, lehet, hogy nem kell mindenben az értelmet keresni vagy mindenáron megfejteni, de én azért mégsem hiszem, hogy akár csak egyetlen cérnaszál is feleslegesen lenne az előadásán. Egy tanárom azt mondta, hogy ne akarjuk megmondani, hogy a rendezőnek mivel mi volt a célja, azt majd megmondja ő maga. Rendben. De akkor is vannak a színpadon olyan megnyilvánulások, amelyeket nem pontosan tudunk hova tenni, és azzal a rendezőnek mégis célja volt. A brechti sajátosságok tetten érthetőek voltak itt is, feliratok, mozgógépek, képek és a „kötelező” elidegenítő songok.
Kurázsi mama immár harmadik alkalommal elevenedik meg Zsótér Sándor keze alatt, ezúttal Kováts Adélt gyúrta Kurázsivá, azt a Kováts Adélt, aki nemrég elnyerte a színikritikusok rangos díját a Vágyvillamosban nyújtott alakításáért, és igen, szintén az ő rendezése alatt. Igazán sajátos rendezést láttunk, de ez tőle, ahogy egyre inkább megismerem, nem idegen.
A kissé viseltes és flitteres ruhát viselő Kurázsi mama egy olyan nő, aki mindent megtesz azért, hogy a gyerekeit óvja, azt hiszi, mindenkit kiismer, mindent meg tud oldani, és hogy neki, mint markotányos nőnek, a háborúból csak haszna lehet. A háború hosszú és neki rá kell jönnie, hogy történik olyasmi is, ami fölött nincs befolyása és arra is, hogy nem mindig elég a szándék, a tett legalább ugyanolyan fontos. Kováts Adél Kurázsija igazi kereskedő, szikár, szívós és van kurázsija, de van neki egy másik oldala, ami legtöbbünk figyelmét elkerüli, erre egy másik tanárnőm hívta fel a figyelmünket: hogy végre egy rendező, aki meglátta benne a nőt, nemcsak az anyát vagy az üzletasszonyt. Valaha igazi nő volt, aki szerette a szenvedélyt és a férfiakat is, és ezt mi sem bizonyítja jobban, hogy gyermekei három különböző kapcsolatból vannak. Sőt, még mindig kívánja őket, így áll össze a szakáccsal, akivel csak azért szakad meg a viszonya, mert az nem fogadja el a lányát és választás elé állítja. A másik nagy szerep pont az övé, Néma Kattriné, akinek minden mozdulatában, arcjátékában tetten érhetőek az érzelmei. Petrik Andreának köszönhetően fantasztikus játékot láthattunk, a fiatal és tehetséges színésznő széles spektrumon mozgott. A végén mintegy a nyomás alól felszabaduló fenevad, erőteljes, már-már ijesztő dalával hidegrázást okoz a nézőknek.
De a kereskedőnőnek van még két másik gyereke is, akik tökéletes ellentétei egymásnak, Eilif (Formán Bálint) a nagyobbik, aki az anyjára ütött, rendkívül okos, de vakmerő, és pont emiatt nem érzi a különbséget a háború és béke között. A fiatalabb, aki Ungár Júlia új fordításában a Fejő (Rétfalvi Tamás) nevet kapta, bátyjával szemben kissé együgyű és túl becsületes is, ami háborús időkben nem túl szerencsés. Időközben hozzájuk csapódik egy pap (Rába Roland), aki addig kitart mellettük, ameddig a szükség erre kényszeríti. A szintén díjazott (Színikritikusok díja) színész kellő hitelességgel bújt a lelkész csuhájába és élezte ki a ravasz, haszonra hajtó és képmutató ember tulajdonságait.
A pár darabból álló díszlet teret adott a színészeknek arra, hogy azok ide-oda tologatásával mindig megfelelő környezetbe ágyazzák a mondandójukat. Nekem élmény volt kicsit elengedni magam és befogadni a darabot még akkor is, ha az üzenete nem túl felemelő: az ember nem mindig tanul a hibájából. Ezért ember.
A bemutatón általában kiderül, hogy mennyire emészthető egy darab, eléggé mérvadó az, ha a szünet után nemcsak egy-két ember távozik. Sajnos most is ez történt. A gond akkor van, ha rendezőnek van egy koncepciója arról, hogy hogyan rendezze meg a darabot, a nézőnek pedig van egy elvárása az előadással szemben. Ez a kettő nagyon sokszor nem egyezik. A rendező nem akar engedni az elképzeléseiből még akkor sem, ha rajta kívül nem sokan értik meg, vagy csak azok, akik komolyabban foglalkoznak a színházzal. Vigyázni kell rá, hogy a nézőt ne idegenítsük el a színháztól, mert nagyon vékony jégen járunk.
Fotó: Dömölky Dániel (forrás: Radnóti Színház)