"Én döntöttem úgy, hogy maradok"
Már többször írtam, hogy egy ideje a "bábos" korszakomat élem. Ami kimaradt gyerekkoromban, azt most próbálom pótolni... persze nem csak gyerekelőadásokkal, hanem felnőtteknek szólóakkal is. Egyre több előadás van mögöttem, s ezek közül a Semmi érintett meg a legjobban. Megint a nyakam közé kaptam hát a lábam, és megkerestem az egyik tehetséges bábművészt, akitől megtudtam, hogy nála ez a szerelem gyerekkorában elkezdődött, és azóta is tart. Pethő Gergőt kérdezem az hivatásáról és a Semmiről.
Bemutatkozó szövegedet olvasva a Budapest Bábszínház oldalán egészen meglepődtem, hogy már 12 évesen báboztál a Kolibri Színházban. Honnan ez a korai elhivatottság?
Pethő Gergő: Hát, épp a napokban vitatkoztunk anyukámmal, hogy mi volt az oka, hogy '92-ben elküldött engem egy frissen alakult színház/bábszínház frissen indított gyermekstúdiójába. A lényeg, hogy ő eléggé fontos dolognak tartotta, hogy én mindenfélét csináljak, addigra én már túl voltam úszáson, karatén, gitáron, és úgy voltam vele, hogy mit veszíthetek, elmegyek, ha nem tetszik, nem megyek többet. Tetszett. Ott maradtam. És ez az egyik oka, hogy most itt beszélgethetünk. :-) Szerelem volt első látásra, főleg a báb része. Ezt Székely Andrea tanította, aki most a veszprémi Kabóca Bábszínház igazgatója, a színészmesterséget pedig Földessy Margit, akinek már akkor is jó nevű gyermekstúdiója volt. Margit egy év után abbahagyta, és vitt magával mindenkit a saját stúdiójába, egyedül én döntöttem úgy, hogy maradok, mert engem a báb jobban érdekelt. Ez azóta sem változott, azon kevesek közé tartozom, aki soha nem felvételizett "sima" színész szakra, nekem ez semmilyen szinten nem kényszerpálya. Azért, hogy ha mégsem jönne össze a dolog, gimnázium helyett én szakközépiskolába jelentkeztem, hogy autóvillamossági szerelőnek tanuljak, ne haljak éhen, ha kiderül, hogy mégsem vagyok annyira tehetséges, mint hiszem. :-) Ezt nem bántam meg, mert úgy érzem, hogy azzal, hogy kicsit "reál vonal" is vagyok, könnyebben megtaláltam az egyensúlyt a tudatosság és az ösztönösség között a színészetemben. És nem utolsó sorban ki tudok cserélni egy villanykörtét. Vagy saját kezűleg fel tudok újítani egy lakást, mint ahogy idén nyáron tettem. De most már azt hiszem, kezdek elkanyarodni a tárgytól. :-)
A munkáidat elnézve csak bábos darabokban szerepelsz, gyerekfejjel emellett tetted le a voksodat. Később sem gondoltál arra, hogy prózai színésznek állj?
P.G.: Mint már mondtam, én mindig is bábozni szerettem volna. A diploma után, ha akarom, talán szerződhettem volna prózai színházhoz, volt olyan osztálytársnőm például, aki az akkori Új Színházhoz ment. De ez meg sem fordult igazából a fejemben. Nekem az a fajta direkt játék nem okoz akkora izgalmat. Én szeretem, ha van benne még egy csavar. Most lehet, hogy szerzek pár ellenséget, de nem értek azzal egyet, hogy a bábszínész az olyan, mint a rendes színész, csak tud bábozni. Szerintem nem olyan. Nem jobb, nem rosszabb, más. Bábbal teljesen másképp kell megfogalmazni a dolgokat, mint élőben. A prózai színész kimegy a színpadra, és már (jobb esetben) alapból van egy jelenléte, elég, ha gondol valamire, az látszik. Neki van például egy elég erős eszköze, a mimikája. Ha gondolkozik, akkor összeráncolódik a homloka, és mondjuk harapdálja szája szélét. A bábnak nincs mimikája, nekem meg kell keresnem azokat a mozdulatokat, amivel ki tudom fejezni, hogy ez a báb most gondolkozik. Ha paravánosat játszunk, akkor én akárhogy ráncolom a homlokomat, azt legfeljebb a kolléga látja. Ha én is látszódom, akkor is hiába ráncolom, rég rossz, ha a néző engem néz a báb mögött. Ez egy stilizáción alapuló műfaj, szóval szerintem átélés technikával bábozni elég rossz irány. Itt pont nem elég gondolni rá, itt meg kell csinálni. És ez az áttétel az, ami engem igazán érdekel. Ha élőben játszom, akkor is ezeket igyekszem keresni, persze csak akkor, ha az előadás stílusa ezt megengedi, vagy kívánja.
Fotók: Éder Vera, Matz Károly - Izsák Éva
A Színművészeti elvégzése után, ha jól tudom, akkor először Győrbe kerültél a Vaskakas Bábszínházba. Mennyire határozták meg azok az évek a mostani munkád?
P.G.: Fú, teljesen. Van egy ilyen szállóige, hogy "színművészeti után le kell menni pár évre vidékre, aztán lehet visszajönni Pestre." Az én osztályfőnököm, Meczner János ugyanezt mondta nekem, akkor ezt hittem is, meg nem is. Most, így 9 év távlatából azt mondom, hogy teljesen igaza volt, jól tette, hogy akkor nem szerződtetett le. El kellett mennem egy olyan társulathoz, amelyik jó is, sok nagy/jó/főszerepet eljátszhatok, ráadásul teljesen különböző stílusú előadásokban. És dolgozhattam olyan mesterekkel, akikkel Magyarországon csak kevesek. Gondolok itt a lengyel professzorra, Krzysztof Raura, vagy a bolgár színész-rendező-tanár házaspárra, Zheni Pasovára és Petar Pasovra. Rengeteget tanultam tőlük. Ami most vagyok, abban nagyon sokat számít az a 4 év, amíg ott voltam.
Több művésztársadat faggattam már a bábozásról, ugyanis engem leginkább az érdekel, hogy a bábszínészek miért nincsenek a reflektorfényben. Míg egy prózai vagy akár musical színész a címlapokon domborít, műsorokban szerepel, addig a bábszínészeinket alig ismerjük. Szerinted ennek mi az oka? Mit lehetne tenni, hogy ez változzon?
P.G.: Hehe, ez "műfaji sajátosság". Általában, ha valakit megkérdezek, persze civilt, hogy mondjál egy bábost, rosszabb estben azt mondja, hogy nem tud, közepesen rossz esetben azt mondja: "Vitéz László!", jobb esetben pedig azt, hogy "Kemény Henrik!" vagy azt, hogy "Te!". A felnőttek nem nagyon járnak bábszínházba, ez még nem alakult ki, talán a Semmi jó ok lesz arra, hogy beszokjanak. A gyerekek viszont nem engem szeretnek, mint Pethő Gergőt, hanem mint Frigyest, Tigrist, vagy Spondeuszt. Ezzel nincs is baj.
Fotók: Matz Károly - Izsák Éva
Bevallom, az én gyerekoromból kimaradt a bábszínház… csak tévében láttam. Most felnőttfejjel viszont megtudtam, hogy létezik külön felnőtteknek bábelőadás és teljesen „rákaptam”. Sőt, a Janne Teller művéből készült Semmi pedig egyenesen a műfaj elkötelezettévé tett. Neked hogy tetszett elsőre a darab?
P.G.: Én előbb – Kari (szerk. Hoffer Károly), a rendező külön kérésére - a regényt olvastam el, és eléggé bemattolt elsőre. Nem is a témafelvetés miatt, vagy hogy a regény előrehaladtával hogyan durvul a helyzet, hanem csak értetlenkedtem, hogy "ezeknek fogalmuk sincs az élet értelméről!". Bicikli, meg szandál, meg pecabot? Hol vannak az igazán Fontos Dolgok, a szerelem, a család, gyerek, egészség, hivatás? Aztán rájöttem, hogy ők 14 évesek, én 32 vagyok. Megpróbáltam visszaemlékezni, hogy 14 évesen nekem mi volt a fontos, és nekem is kijött a kvarcóra, a kosárlabda, a pufidzseki, vagy egy hamburger az akkoriban nyílt gyorsétterem-láncnál. Aztán, amikor a darabot elolvastuk, nekem egy csomó minden tetszett benne, Gimesi Dóri szerintem jó érzékkel nyúlt hozzá, persze az olvasópróba és a bemutató között azért sok minden történt még magával a szöveggel is, meg a darabbal is. Kariék hagyták, hogy egy kicsit magunkra húzzuk a szerepet, improvizáljunk, és ami jó lett, az benne maradt. Én nagyon szeretem játszani, élőben is játszunk benne, bábozunk is, zenélünk is, szóval elég komplex színházi előadás lett belőle. A most végzős színművészetis bábosztályból négyen szerződnek hozzánk jövőre, velük ebben a darabban dolgoztam először együtt, ez is nagyon jó volt, örülök nekik.
Nagy Hans igazi „macsó”, kemény fiú, akitől mindenki fél, de egyben mindenki hallgat is rá, igazi vezéregyéniség. Tudom, sablonos ez a kérdés, de úgy érzem, hogy mégis fel kell tennem, mennyire hasonlítasz erre a figurára?
P.G.: Hm. Azt szoktam mondani, hogy Nagy Hans az a karakter, akiről lehetett sejteni, hogy én leszek, ezeket én szoktam kapni. :-) Az én esetemben is fennáll, hogy az, amit gondolnak rólam, meg amit én gondolok, hogy milyen vagyok, az nem pont ugyanaz. Szerintem nem vagyok "macsó", vagy kemény fiú, és nem is hallgat rám mindenki. Pfú, nem tudom, ezt kérdezd meg mástól... :-)
Fotók: Éder Vera
Azt el tudod képzelni, hogy a mai Magyarországon létezhet egy ilyen összetartó „iskolás banda”, akik elmennek ilyen messzire a külvilág tudomása nélkül? Hiteles szerinted a történet?
P.G.: Először hirtelen felindulásból azt gondoltam, hogy ilyen nincs. De aztán eszembe jutott az a csomó rémség, amit hallani lehet, hogy valaki úgy szüli meg a babáját, hogy a környezete nem is tudott róla, hogy terhes, meg amikor gyerekek bandába szerveződve szedik el rendszeresen a többi gyerek uzsonnapénzét, telefonját. Most egy olyan időszakot élünk, amikor a személyes kapcsolatok, az egymásra figyelés kicsit háttérbe szorult. Így ezeket végiggondolva már nem is tartom olyan elképzelhetetlennek, hogy extrém helyzetben, ha nem is pont ez a történet, de valami hasonló előfordulhat. Hoffer Kari, aki ugye a darab rendezője, mondta, hogy neki az a rémálma, hogy amikor kinyit egy újságot, akkor azt látja főcímként, hogy a mi előadásunkon kedvet kapva fiatalok egymás ujját vagdosták le. Az előadások után a színház rendszerint szervez beszélgetést a nézőkkel, és azért szerencsére ott az a visszajelzés a fiatalok részéről, hogy értik, hogy mi elrettentő, nem pedig követendő példát mutattunk. A nézőtéren ülő szülőkben, tanárokban pedig vastagon aláhúzza azt, hogy nagyon figyelni kell erre a korosztályra, mert pont egy furcsa még-nem-felnőtt-már-nem-gyerek, önmagát újra meghatározni próbáló időszakban van.
Nálad mikor volt az a pont, amikor leállítottad volna ezeket a kamaszokat?
P.G.: Már a szandálnál. :-) Aki nem ismeri a regényt, vagy nem látta a darabot, annak ez most nem vicces, a lényeg az, hogy a legelején. Az előadás utáni beszélgetésen mi is feltesszük ezt a kérdést a nézőknek, általában a kutya lefejezése, és Sophie szüzességének elvétele a kritikus pont.
Visszatérve rád, úgy tudom, hogy van egy zenekarotok, a Harmadik Figyelmeztetés. Honnan jött az ötlet, kikkel zenélsz együtt, és hol szoktatok fellépni?
P.G.: Én a Színművészetin kezdtem el dobolni, teljesen autodidakta módon, történt ez mégpedig azért, mert az egyetemen az egyik vizsgához élőben szerettünk volna beat-számokat játszani, és a dobra nem volt ember, így bevállaltam. Szüllő Szabolcs barátom, akivel még középsuliban voltunk osztálytársak, és azóta elismert dobos, mutatott pár dolgot, aztán sok videót megnéztem, hogy ki hogy csinálja ezt. Tanárhoz akkoriban nem volt időm elmenni, most sincs. És ha már így összeálltunk, akkor gyorsan csináltunk is egy zenekart, Gepetto Quartett néven. A programadó számunk a Süsü főcímzenéje volt. :-) Ebből a négyesből most hárman is játszunk/zenélünk a Semmiben is. Aztán lementem Győrbe, ott a bábszínházas kollégákból és ismerősökből összeállt a The Paravans, azt is szerettem, velük már volt pár nagyszabású koncertünk is. Amikor pedig visszajöttem Pestre, akkor Gémes Antos, akivel még a Kolibriben voltunk osztálytársak, felhívott, hogy a Magyar Színházban szervez éppen egy színészzenekart, és nincs dobosuk. Ez lett a Harmadik Figyelmeztetés. A tagjai Fillár István, Cserna Antal, Gémes Antos, Horváth Zoltán, Wagner-Puskás Péter és jómagam. Mivel mindannyian tehetséges és foglalkoztatott színészek vagyunk (kivéve Petit, mert ő tehetséges és foglalkoztatott zenész), néha nehéz összeegyeztetni a koncerteket, de azért havi rendszerességgel játszunk a Hunnia Presszóban, ha valakit érdeklünk, ott meg lehet minket nézni, hallgatni. Nagyon szeretem a zenekart, senki sem normális közülünk.
Végezetül hadd kérdezzem meg, melyik az a darab, amit tiszta szívvel ajánlanál a mai kicsiknek? És miért?
Hát, akkor reklámozom az anyaszínházamat. :-) A régi előadások közül a Misi mókus vándorútont nagyon tudom ajánlani 4 éves kortól, ez egy nagyon régi előadás, még én is láttam gyerekkoromban, most meg játszom benne. Az idei évad is elég jól sikerült eddig, ugye a Semmi-t is most mutattuk be, és az eddig elkészült két előadás is nagyon jó, ezeket olyan 5-6 éves kortól ajánlom, ezek pedig a Pettson és Findusz, valamint a Lúdas Matyi, utóbbiban én játszom Döbrögit. Mindhárom előadás elég nagy sikerrel és telt házzal megy, én nagyon szeretem őket.
Portré: Éder Vera
Gergő előadásai ITT.
Budapest Bábszínház előadásai ITT.
