Elég a színész, nem kell a díszlet
Számos társulat van Budapesten, ehhez nem fér kétség. Vannak a „rendes” színházak, ahová sokan már kiskoruk óta „szoktatva” vagyunk, és vannak a függetlenek, ahová az ember egy idő után jut el, vagy nem. Egy biztos, mindenképpen megéri túllépni a megszokotton, s megnézni azt, hogy milliós díszlet, és látvány nélkül mit lehet alkotni.
Pintér Béla neve az alternatív független színház kedvelői között már ismert, sőt mi több, mára már szinte kultikus. Társulata évek óta működik, és alig mutatnak be olyan darabot, amit ne kísérne igazi siker. Pintér Béla és Társulatát, ahogy a nevében is benne van, Pintér Béla vezeti, aki multifunkcionális szerepet tölt be ebben a fantasztikus csapatban. Nemcsak ő rendezi a darabokat, de egytől-egyig ő maga írja a színre vitt drámákat, és mindegyikben színészként is szerepet vállal. 2012-ben a Kaisers TV, Ungarn beseperte a Színikritikusok díját, megnézve a 42. hét c. előadást, nincs kizárva, hogy ez is hasonlóban részesülhet.
Bármilyen hihetetlen, de ez az első Pintér-darabom, pedig már egy-két éve készülök rá, hogy a Szkénébe látogassak, viszont ez eddig nem sikerült. Nehéz úgy írni egy darabról, hogy nincs viszonyítási alapom, és azt sem tudom, hogy ez az eddigiekhez képest kiemelkedőbb, vagy éppen beáll mögéjük a sorban, azt mégis tudom, hogy egy lehengerlő hatású kortárs előadást láthattam.
Ami elsőre feltűnik, hogy egy kicsi színházi térben hihetetlenül sokan vagyunk, szinte már a zsúfoltság érzetét kelti, amint belépünk a Szkénébe. Nem a megszokott nézőtér vár, ami le van választva a színpadtól, hanem egy kis kamaraszínházi hangulatot idéző helység.
A színpadi látvány azonnal a szemünk elé tárul: a színpadot körbeveszi egy sötétzöld függöny, és ezenkívül hat hófehér szék. A nézők első sora, sőt a párnajegyesek egy szinten vannak a színpaddal. És igaz, hogy ez nem túl szokványos, mégis, valahogy megalapozta az előadás hangulatát. Hozta magával azt, hogy itt nem a látványon és a szinte nem létező díszleten van a hangsúly, hanem a színészeken és a játékukon. Rájuk hárul az, hogy atmoszférát teremtsenek. Pintér Béla nem is igen választhatott volna optimálisabb helyett a 42. héthez, ugyanis a darab csak így tudott olyan bensőséges viszonyba kerülni a nézővel, mintha a saját egyszerű szobánkból szemlélnék mindazt, amit ott láttunk.
A 42. hét, ahogy a cím is utal rá: a gyermek megfoganásától egészen a megszületéséig eltelt idő. Nagyjából a darabban is ez az időintervallum jelenik meg, egy szülész- nőgyógyász, Dr. Virágvári Imola (Csákányi Eszter) személyén keresztül. A nyitójelenetben az ő életébe kapunk betekintést, ami egy átlagos hétköznapi reggelnek indulna, ha éppen nem karácsony előtt lennénk pár nappal. Az apa, Karcsi (Pintér Béla), a szerény, és kissé unalmas történelemtanár egy előrehozott karácsonyi ajándékkal rukkol elő. Felesége tettetett örömmel fejezi ki boldogságát, míg lányuk Enikő (Roszik Hella), a tizenhét éves lázadó kamasz, a fáradtságot sem veszi ahhoz, hogy örömöt színleljen. Sőt, borzalmas tinédzseres szlenggel mindent elutasít, amit a szülők mondanak. Tupírozott haja, gyászos ruházata, fekete bőrszerkó „kutyaláncokkal” díszítve, rögtön leírást ad a jelleméről. Abban a korszakában van, amikor nemcsak a világra, de szüleire is mindenért haragszik. Udvarlójával, Kő Lászlóval (Szakonyi Györk) szintén a szülőket akarja bosszantani, aki váratlanul reggel hétkor beállít, hogy végre megismerje Enikő szüleit. És, ha már a karácsonyi meglepetés nem okozott akkora meglepődést, mint amekkorára Karcsi számított, ugyanez nem mondható el lányuk új „fiújáról”, aki láttán az apának szó szerint leesik az álla, és a mindig talpraesett orvosnő is ledermed egy pillanatra. Az ismerkedés egy hatalmas családi patáliába csap át.
A darab másik állandó színhelye a kórház, ahol Virágvári doktornőnek két terhes páciense is van: az ékes tájszólással beszélő Ágika (Enyedi Éva), a főorvos, Tamás (Friedenthal Zoltán) felesége, és Lola, az alternatív művészlány, ki egykor Ascher Tamás díszlettervezője volt, és a híres celeb-színész, Vargyas Boci húga. Az egyik nő minden vágya volt ez a kisbaba, míg a másik mindent megtenne, hogy élete ne változzon, legszívesebben elvetetné, ha így visszakaphatná gyermeke apját. Már itt is dominál a kettőség, míg egy gyermek valakinek az életet jelenti, addig a másiknak ugyanez a halálát, még ha csak szimbolikusan is.
A két állandó színteret, az otthonét és a kórházét csupán a fények játékának segítségével választják külön. A család lakását a székeken kívül a másik díszlet, a szauna jelzi, ami körül az egész családi tragédia kezdődik. Központi hellyé válik. Először ajándékként érkezik a házba, majd ugyancsak ez lesz az apa vesztének is a helye. Egyik reggel korán kel, hogy kipróbálja az újdonsült szaunát, de legnagyobb meglepetésére Enikő már használja. Hiába kéri lányát, hogy engedje be, az nem hajlandó engedni az apai nyomásnak, így Karcsi addig tombol, míg a szíve nem bírja, és szívinfarktust kap. Betegségének voltak tünetei, hiszen citromos ízt érzett a szájában, zsibbadt a karja, de felesége, orvos létére mégsem vette észre. Ez is egy apró jelzés, hogy mégsem olyan idillikus ez a házasság, mint amilyennek tűnik, az odafigyelés egymás iránt már kiveszett, ahogy Imola freud-i elszólása is, amikor azt mondja, hogy sajnos házas. Karcsi halála után lánya, bűntudata miatt, amiért szerinte az apja miatta halt meg, teljes pálforduláson megy keresztül. A rocker lányból hívő katolikus lesz, és a feketét is lecseréli a szűzies babarózsaszínre.
Felesége ugyancsak gyorsan megváltozik, de meglepő módon ő nem a gyászba temetkezik, hanem az életet választja, mégpedig egy új szerelembe kapaszkodva. Fiatal és naiv páciense, Vargyas Lola bátyjával, a nála sokkal fiatalabb szívtipróval, Vargyas Bocival kezd őrült viszonyt. A szerelem különös hatással van az eddig megbízható és szakmájában elismert nőre. Állandó jelleggel késik a munkahelyéről, nem veszi komolyan a továbbképzést, ami a munkájához feltétlenül szükséges volna, és csak azért ússza meg a vizsgát, mert Balázska (Quitt László), a szexuálisan frusztrált orvos évek óta odavan érte, így kiállít neki egy hamis bizonyítványt, ezzel saját állását is veszélyeztetve.
Imolát Bocin kívül nem igazán érdekli semmi, így szép lassan a lányától is eltávolodik, s nemcsak viselkedésében, de túlzottan fiatalos öltözetében is látszik, hogy itt valami nagyon nincsen rendben. Innentől kezdve elindul a lejtőn, és egyre bizarrabb helyzetekbe kerül: fiatal fiújával a lakás közepén álló szaunában közösül, miközben tudja jól, hogy lánya bármikor betoppanhat, betegeit lazán kezeli, nem végzi el rajtuk a kötelező vizsgálatokat, és még egy bolti lopást is magára vállal. És ekkor már érezzük, hogy innen nem igazán van kiút, a kérdés már csak az, hogy meddig süllyedhet egy ember? Mennyire hullhat szét egy egykor „átlagosnak” látszó család?
A választ pedig a mű végén meg is kapjuk.
Kétségkívül Csákányi Eszter a darab főhőse, körülötte mozog minden, és nála futnak össze a szálak is. Dr. Virágvári Imola szerepében az életunt nőtől a szenvedélyes asszonyon át egészen a megtört és leterített nőig, a színészi skála teljes repertoárját végigzongorázza, mégpedig hibátlanul. Nem akarjuk elhinni, hogy van olyan sors, ami ilyen őrült száguldással rohan a vesztébe, miközben végig szorítunk neki, hogy valami vagy valaki akadályozza meg végső elbukását. Ahányszor csak színpadon van, minden szem rá szegeződik, és senkit sem érdekel egy pillanatig sem, hogy akkor ő most mobillal telefonál vagy éppen a kezéből formál telefont. Nem szükséges a tárgyak hitelessége, elég az emberé.
Férje, a Szabó Karcsit játszó Pintér Béla már az első belépésnél mosolyt, vagy inkább harsány kacagást csal ki a nézőkből. Pizsama felsője, fehér kinyúlt jégeralsója és a kínai papucsból kilógó lába egy pillanat alatt jellemrajzot fest figurájáról. Lánya udvarlóját látva olyannyira ledermed, hogy csak jó pár perc elteltével vesszük észre, míg a színpad másik felében történő kínos diskurzust figyeljük, hogy az apa még mindig ugyanott, és pontosan ugyanabban a pozícióban áll, mintha egy kimerevített filmvászon volna, majd orbitális s kifakadása minket fagyaszt le. Pintér Béla saját karakterét hamar kiiktatja, mégis felejthetetlen alakítást nyújt.
Roszik Hella, a lázadó tinédzser szerepét éppoly jól megoldja, mint a 180 fokos fordulatot vett kórista lányét. Mindkettőben hiteles volt.
Vargyas Lolát alakító Stefanovics Angéla, a szintén Szinikritikus-díjas színésznő szűkös beszédével, nemtörődöm modorával néha kiverte a biztosítékot, mégis volt benne valami bájos. Az egyetlen kissé zavaró tényező az volt, hogy bár tudjuk, hogy a szerelem öl, butít és nyomorba dönt, na de ennyire? A szerelméért még a gyerekét is elvetetni készülő lány elbutult beszédstílusa eléggé hiteltelen, hiszen két éve még a színházvilág bennfentese volt.
Thuróczy Szabolcs, a lehengerlő amorózó szerepében hasonló karaktert hoz, mint a nemrég nagy sikerrel futott Társasjáték c. HBO-produkcióban. Az elsőre még szerethető, angyalbőrbe bújt bohém művészt, akinek a zsákjából a végén kibújik az a bizonyos szög.
A másik kismama, Ágika, Enyedi Éva megformálásában már csak a felvidéki akcentusáért is állandó szórakozást nyújt, férjével, Tamással, (Friedenthal Zoltán) együtt. Igazi melegszívű emberek, a vidékről hozott állandó alázatukkal és a kedvességükkel.
Az élőzenekar szerves beépítése a darabba jó megoldás, a hangulatváltozások látványos szószólói lettek, és elsődleges funkciójukon túl hol televízióként, hol pedig rádióként szolgáltak.
Benedek Mari jelmezei jó eltaláltak, az szereplők belső változásait jól lekövethettük a ruhákon is.
Tamás Gábor a színház lehetőségeihez képest a maga egyszerűségében kreatívan kihasználta a teret, fantáziánkra bízva szinte mindent. Remek ötlet volt a színpadi tér kettéválasztása, csupán csak a fények segítségével, mert így egyszerre két vagy akár több cselekményszálat követhettünk úgy, hogy nem tört meg a darab lendülete. A kis színpad ellenére, köszönhetően a kevés díszletelemnek, a színészek szabadon használhatták ki és mozoghatták be a teret.
Pintér Béla darabja megmutatja, hogyan lehet a tragédiába egy kis humort elegyíteni, mindezt úgy, hogy a feszültség végig fennmaradjon: hiszen azért érezzük, a sok nevetés után lesz itt sírás elég, kérem szépen!
