5 perc a Rock Színházban (5)
A Rock Színház újraéledésének apropóján egy interjúsorozatot szeretnék elindítani, ahol ezek a tehetséges színművészek pár kérdésre válaszolva közelebb engednek magukhoz, és színes képet adnak a társulatról. Így hát minden kedves olvasót egy virtuális utazásra invitálok a Rock Színház virtuális színészbüféjébe.
Mai vendégem: SZEMERÉDI BERNADETT
Amikor megláttam a kezedben a hegedűt egy sajtótájékoztatón, akkor azt hittem, hogy betanultál egy dalt, ez igen. Aztán megtudtam, hogy már nyolc éves korod óta játszol ezen a hangszeren. Miért döntöttél mégis a színészet mellett?
Szemerédi Bernadett: Hat éves koromban azzal az elhatározással álltam a szüleim elé: hegedülni akarok! Édesapám nem sokkal a születésemet követően kezdett ismerkedni ezzel a hangszerrel - úgy gondolta, a gitár és a harmonika mellé egy vonós is dukál - , valószínűleg így oltotta belém észrevétlenül a hegedű iránti szeretetet, akkor még fogalmam sem volt róla, hogy dédnagyapám vidékünk meghatározó prímása volt. Két év türelmetlen várakozás után léphettem csak át a zentai zeneiskola küszöbét. Szigorú hegedűtanárom volt, akire azóta is felnézek, mert hét évig tartó közös munkánk során magas fokú technikai és művészi tudással gyarapodtam, elsajátítva a hegedülés legtitkosabb fortélyait is. Versenyek, fesztiválok, nemzetközi megmérettetések, zenekari örömzenélések sikerein felbuzdulva felvételt nyertem a szegedi Vántus István Zeneművészeti Szakközépiskolába, ahová végül nem iratkoztam be, így, felnőtt fejjel sem értem, miért. Ennek ellenére a hegedű a mai napig elválaszthatatlan társam, a gimnázium alatt csodálatos tanárnőm volt egy szegedi zenesuliban, és bár jelenleg a hegedülés nem az egyetlen és kizárólagos elfoglaltság az életemben, zenés múltam eleven emlékeinek, a rám testált tudásnak nem fordíthatok hátat. A színjátszást viszonylag későn, végzős gimnazistaként kedveltem meg, holott óvodától kezdve rendszeresen mondtam verset, prózát, énekeltem, táncoltam, szórakoztattam az utcámban lakó, ház tövébe lekuporodó időseket rögtönzött időjárás-jelentéseimmel, riportjaimmal, „mini-monodrámáimmal”. Visszakanyarodva az érettségihez, a drámatanárnőm unszolására és támogatásával mentem felvételizni a szegedi Kelemen László Színitanodába. Úgy véltem, a színházzal és a színjátszással való egyévi ismerkedés után Budapest még túl nagy falat lenne. Még most is érzem, hogy remegett a lábam a bizottság előtt. De felvettek. Két évvel később „átigazoltam” a Pesti Magyar Színiakadémiára – Végh Péter, Szélyes Imre és Őze Áron osztályába, ahol tavaly júniusban szereztem meg az oklevelet.
Ha jól tudom, akkor a végzősök közül senkinek sem sikerült társulathoz szerződnie. Igaz, hogy a Rock Színház nem a hagyományos értelemben vett kőszínházi társulat, de azért így is egy csapatba kerültél. Mikor találkoztál velük először?
Sz.B.: Miklós Tibiékkel akkor ismerkedtünk meg, amikor végzősként a Pesti Magyar Színiakadémia megmentéséért küzdöttünk. Az Akadémia igazgatója, Kovács Gábor Dénes egy egész napos, 4 rendezvényből álló jótékonysági akciót szervezett, melyben a növendékek több ízben is bizonyíthattak. Erre az alkalomra készítettünk egy Fame-keresztmetszetet is, melyhez Tibi minden lehetőséget megadott (legyen szó akár a dalok zenei alapjáról, akár Anikó és az ő színpadi közreműködéséről). A Rock Színház valóban nem egy hétköznapi társulat, csodálatra méltó az az érdeklődés, amellyel a fiatal tehetségek felé fordulnak, az a tenni- és segíteni akarás, amellyel az Akadémia jövőjét kívánták megalapozni. Így született meg egy olyan zenés színházi produkció gondolata, amely elsősorban erre az intézményre épít. 2012 áprilisában tehát bemutattuk a Tom Sawyer és Huckleberry Finn kalandjai című musical-t (Tóth Péter zenéjével és Miklós Tibor szövegeivel) a Pesti Magyar Színház nagyszínpadán, amelyben jómagam Sarah Jane Wilks-t (Huck szerelmét) és Judith Brown-t alakíthattam. Gyümölcsöző munkakapcsolatunk azóta is tart, bízom benne,hogy még hosszú-hosszú ideig.
A Kiálts a szeretetért nyári premierje után most a Beatles fantázia-koncertben kaptál szerepet. Mit jelent neked a Beatles zenekar?
Sz.B.: Megvallom őszintén, a Mágikus, misztikus utazás próbafolyamatát megelőzően felszínesen ismertem a Beatles-t. Édesapámnak hála fülemben motoszkáltak ugyan legjelentősebb slágereik, de csak az utóbbi hetek-hónapok előkészületei során értettem meg azt a zenei kifinomultságot, azt az egyszerűségbe burkolt profizmust és sokoldalúságot, amelyre csak dalaik többszöri meghallgatása után döbben rá az ember. Milyen érdekes, hogy Miklós Tibor épp az egyik kedvencem, az Eleanor Rigby megszólaltatásával ajándékozott meg. Mintha ráérzett volna…
A zenés színháznak ma Magyarországon kissé pejoratív jelentése van, a Rock Színház pont ezen próbál változtatni, a minőséget szeretné visszahozni, értéket közvetíteni. Te hogy látod ezt a helyzetet?
Sz.B.: Amióta láthattam Nagy Anikót a Jentl című zenés monodráma jubileumi előadásában, a zenés színjátszásról alkotott nézeteim gyökeresen megváltoztak. Összetett színházi műfaj lévén a musical tökéletes ének- és tánctudást, beszédtechnikát, rutinos színpadi mozgást követel, ennek professzionális művelése csodálatra méltó teljesítmény, elismerem, ám a korábban látott produkciók színészei alakításuk mélységével, plasztikus árnyalásával mindig adósak maradtak. Anikó a színpadon ezer fokon égett. Az utolsó percben is ugyanazzal az intenzitással, mint a darab kezdetén. Gesztusaiban, érzelmeiben, mondataiban (akár prózaként, akár dalban hangzottak el) láttam a gondolkodó, elemző, élő, érző, szüntelenül vibráló, értéket teremtő és közvetítő színészt. És mögötte azt a rendezőt, szövegírót, aki évtizedek óta rendíthetetlenül küzd és rendületlenül hisz ennek a műfajnak a színházat megújító, megváltó erejében. Számomra mindkét művész példakép. A musical, a zene ereje és szeretete a lényükből fakad. Büszke vagyok rá, hogy velük és mellettük alkothatok én is.
Több színházban is játszol, ráadásul eléggé távol vannak egymástól. Hogy tudod ezeket összeegyeztetni?
Sz.B.: Úgy vélem, egy olyan színész számára, aki nemrég bújt ki a tojásból, ezek az esztendők a legfontosabbak. Minden munkát meg kell ragadni, amely magában hordozza a fejlődés, a tapasztalás lehetőségét. A Rock Színház mellett egy délvidéki gyökerű társulat, a Magyar Kanizsai Udvari Kamaraszínház is tagjává fogadott. Míg Miklós Tiborékkal a zenés, addig Andrási Attila csapatával a prózai színház általam eddig ismeretlen perspektívái tárulhattak fel. Történelmi tárgyú darabjainkat a Kárpát-medence megannyi helyszínén játsszuk. Emellett sokfelé hívnak énekelni, és már több mint egy éve egy Nagyvárad közelében fekvő árvaház (a bélfenyéri Szent Miklós Gyermekotthon) javára szervezek jótékonysági koncerteket, akciókat, adománygyűjtéseket. Valóban, ez a hivatás megannyi lemondással, áldozat- és felelősségvállalással jár, az állandó utazgatás, az egyik helyről a másikra való rohanás sok energiát elszív, de valami megmagyarázhatatlan, kifogyhatatlan erő hajt előre. Szüntelenül. Adni, adni, adni magamból, hogy annak a sokszorosát kaphassam vissza.
Mik a távolabbi terveid a Rock Színházban?
Sz.B.: Ha a történet a tervek szerint szövődik tovább, a jövőben még játszani fogjuk a Kiálts!-ot és a Mágikus, misztikus utazást is. Hamarosan megkezdődnek a Luigi Pirandello darabjából készült Hat szerep élni akar próbái is. Az operai teljességű musicallé álmodott darab Tóth Péter zenéjével és Miklós Tibor szövegeivel szólalhat meg az Eötvös10 deszkáin. Már 2014-re is körvonalazódnak szereplehetőségek, de egyelőre az előttem álló kihívásra, az Első Színésznő megformálására szeretnék koncentrálni. Hiszek és bízom a Rock Színházban. Amíg Miklós Tibi ennek a csapatnak a motorja, én pedig megpróbálom magamból a legteljesebbet kihozni, tanulni, dolgozni, tanulni, dolgozni, alázattal, örömmel, töretlen dinamizmussal és lelkesedéssel, talán nincs félnivalóm.
Előadásképek: Blaskovits Eszter