Like Me!

    Kié ez az ország?
    Az élethazugságaikba görcsösen kapaszkodó, kérészéletű színházi báboké?
    A gyermeküktől elszakított vagy a veszélyből őket átmenekíteni kényszerülő, zokogó anyáké?
    A hallgatásé?
    Az elnyomás elleni küzdelemé?
    A nemzeti múltat, jelent, jövőt bedarálni törekvő asszimilációs gépezeté?
    A fondorlatos erőszaké?
    Az Istenbe, nemzeti együvé tartozásunkba vagy az önmagunkba vetett hité?
    Néhai vagy eljövendő szerelmeké?
    A magányosan, szeretetre éhezve cseperedő gyermekeké?

    Ezeket a kérdéseket hirdeti a Magyar Kanizsai Udvari Kamaraszínház, Kié ez az ország c. előadás színlapja. A darabot Daday Lóránd azonos című művéből Andrási Attila rendezte színpadra.

Az előadás korunk most is aktuális problémájával, az asszimilációval és az azonosságtudattal foglalkozik. Egy erdélyi színésznő, Széplaky Vera sorsán keresztül próbál a kérdésekre választ adni. A nőt a román titkosrendőrség kitoloncolja Romániából, így esélye sincs magával vinni Magyarországra a kisfiát. Amikor viszont lehetősége van rá, azonnal a keresésére indul, de megdöbbenésére azzal szembesül, hogy a fia román lett.

Az előadás érdekessége, hogy a művészek is különböző régiók magyar anyanyelvű színészei.

Ajánlom ezt az előadást mindazoknak, akik kíváncsiak rá, hogy: Kié ez az ország?

Írta és rendezte:
Andrási Attila

Szereplők: Jónás Gabriella; Szemerédi Bernadett; Dóczy Péter; Kálló Béla; Molnár Zoltán; Varga Tamás 

Jelmez: Pesitz Mónika
Díszlet: Fekete Péter 

Ősbemutató:  2014. január 24. (péntek), 19:00 (BUDAPEST DUNA PALOTA, Zrínyi u. 5.)

Magyar Kanizsai Udvari Kamaraszínház Facebook

Jegyek előrendelése a 06-20-44-344-80-as, illetve a 06-20-578-8170-es telefonszámokon lehetséges.

Fotó: Andrási Ariel

    Nincs lehetetlen - Mosolyka, kerekesszékkel a világ

   Őszintén bevallom, Mosolyka,  vagyis Hozleiter Fanny blogjával az elmúlt hetekben találkoztam először. Hallottam már róla, a fejemben volt a neve, de nem tudtam pontosan hova tenni őt. Hiszem, hogy ez nem véletlenül történt így, őt most, életemnek ebben a szakaszában kellett megismernem.

    Fanny egy súlyos betegséggel, SMA-val (gerinceredetű izomsorvadás) született, és egész fiatalon tudta meg, hogy az orvosok csak 18 évet jósolnak neki, ám ő rácáfolt az orvostudományra, és mindent megtesz azért, hogy minél teljesebb és boldogabb életet éljen.

   Ha meglátjuk, hogy valaki kerekesszékben ül, fehér bottal mászkál az utcán, vagy bármilyen más testi fogyatékossággal, akkor nem igazán tudunk mit kezdeni vele. Először zavarba jövünk, majd vagy túl kedvesek és segítőkészek igyekszünk lenni, vagy csak tovább fokozódik a zavar. Az ilyesmit nem tanítják az iskolában - nem úgy, mint Ausztráliában, ahol ezzel komolyan foglalkoznak-, pedig sokkal hasznosabb lenne, mint hasábok kerületeit számolgatni. És jobban belegondolva, én még nem találkoztam olyan élethelyzettel, ahol egy háromszög átfogója, vagy éppen egy folyadék sűrűségének a pontos megállapítása húzott volna ki a csávából, de olyan emberrel igen, akit nem tudtam hogyan kezelni.

    Hozleiter Fanny ezen a zavaron szeretne túllépni, azt szeretné, ha az embert látnák benne, és nem a beteget. Őt olvasva, hallgatva a lelkesedését, és a világhoz való pozitív hozzáállása akaratlanul az olvasót is arra készteti, hogy egy kis leltárt végezzen.  A szavaival élve, ne azt vegyük figyelembe, amink nincs, hanem azt, amink van. Persze fontos, hogy célokat tűzzünk ki, kellenek az álmok, de nem szabad görcsösen arra gondolni, hogy mi az, amit nem tudunk megcsinálni. És bár közhelyesen hangzik, hogy nincs lehetetlen, de az ő tapasztalatait, történeteit olvasva tényleg kezdem azt hinni, hogy nincs. Tetszik Fannyban az, hogy amire azt mondják neki, hogy „kérem szépen ez lehetetlen”, akkor azt ő rögtön kihívásnak veszi, és már csak azért is bebizonyítja, hogy nem az. Lehet, hogy több időt vesz igénybe, lehet, hogy körülményesebb, de a döntés mindig a mi kezünkben van. És az is lehet, hogy a végeredmény nem lesz tökéletes, de nem ez számít.

   Szívszorító azt olvasni, hogy nekünk mennyi minden természetes, és mennyire nem tudjuk értékelni azt, amink van. A könyv olvasásának hetében egyik este bandukoltam haza a vadiúj magas sarkú bokacsizmámban, és csak arra koncentráltam, hogy mennyire fáj már benne a lábam, sajog a talpam, nyomja a lábujjam, majd eszembe jutott Mosolyka könyve, és az, hogy eldöntöttem, hogy egy picit magamévá teszem az ő világát.  Többször emlékeztetem magam arra, hogy miért is tartozom köszönettel, hogy én is részese vagyok ennek a társadalomnak, tehát olyan a világ, amilyenné teszem, legalábbis a szűk környezetemben. Így hát megráztam magam, és megköszöntem az Istennek, hogy van két lábam, amin járhatok, még ha fáj is, és hogy mennyien cserélnének ezzel a fájdalommal - amit bevallok, nem is volt olyan vészes - ha egyszer táncolni vagy futni tudnának. Nehéz a természetest ajándékként nézni, pedig érdemes, mert akkor észrevennénk, hogy nem is bánt az élet velünk olyan mostohán.

    A könyvben rengeteg izgalmas - vagyis utólag, és Fanny tollából még inkább annak tűnő - BKV sztori van, és ilyenkor döbbenek rá, hogy nem is olyan nagy probléma az én reggelem, amikor is azon húzom fel magam, hogy az emberek mennyire figyelmetlenek, pofátlanok, és önzőek. Nekem megvan az az előnyöm, hogy bármelyik közlekedési eszközre felszállhatok, és úgy általában a buszvezető haragjától sem kell félnem. Ha késésben vagyok, akkor futhatok a busz után, és jó esetben el is érem. Vagy a mínusz fokokban toporoghatok, és ezzel elkerülöm a teljes átfagyás veszélyét. Vagy ha esetleg az az útvonal nem járható, egy apró újratervezés után egy másik útvonalon könnyedén elérem az úti célomat. Ezek mind nem tűnnek nagy dolgoknak, sőt általában a plafonig szökik a vérnyomásom, ha valami nem úgy történik, ahogy elterveztem, pedig nem vesz el három-négy órákat az életemből, ahogy neki igen. Ő mégis próbál mindenhez a legjobban hozzáállni, és főleg nem azon idegeskedni, ami az ő hatáskörén kívül történik. Ezért lenne jó az ő életszemléletét elsajátítani. Egyszerűbb lenne, és talán sokkal többet mosolyognánk is, de természetesen Fanny élete sem csak mosolygásból áll, számtalanszor került mélypontra, azzal a különbséggel, hogy míg sokan nem képesek felállni, ő megteszi, még ha nem is a szó szoros értelemben.

    Én is legtöbbször csak abba az irányba nézek, ahol a „többet” osztogatták, és azon szomorkodom, hogy neki ez vagy az miért jár, pedig ott van a másik oldal is, akiknek sokkal kevesebb jutott, és ha ezt jobban megnézném, akkor azt is látnám, hogy én mennyivel kaptam többet a sorstól. Meg kell tanulni abból gazdálkodni, ami van, és nem mindig azon sírni, ami nincs.

    Sokan azt hiszik, hogy Mosolyka mára már egy brand, és ahogy Fanny is írja, egy egész pr-csapat van mögé épülve, neki pedig nincs más dolga, mint mosolyogni, de aki egy kicsit ismeri őt, vagy elolvassa a könyvét, az hamar rájöhet, hogy milyen hosszú utat tett meg idáig. Hányszor futott a kerekesszékével a kátyúba, és én személy szerint azt hiszem, már rég feladtam volna, ő viszont nem ezt tette, és amit most látunk körülötte, az ennek a jutalma, de a legnagyobb még várat magára. Én teljes szívemből kívánom, hogy a legnagyobb álma is valóra váljon, mert tényleg megérdemli, nem csak ül a fenekén - na jó, de igen - , hanem mindent megtesz, hogy magán, és ezáltal főként másokon segítsen.

    Én mindenképpen elvetem a saját babomat, számozottan vagy számozatlanul, és ugyanezt tanácsolom mindenkinek. Aki pedig nem érti, hogy miért akarok babot vetni, ráadásul sorszámozottat, az olvassa el Fanny könyvét, és meg fogja érteni.

Hozleiter Fanny - Mosolyka: Te döntesz

Kiadó: Libri Kiadó, 2013

       Csehov részletekben

   Egy újabb fantasztikus vizsgaelőadásnak lehettem a nézője. Immár többedik alkalommal volt szerencsém a Marton-Hegedűs-Forgács osztályt látni – nem olyan régen a Vérnászban -, és most sem csalódtam bennük. Lehet, hogy most már lassan kicsit elfogult is vagyok, így ez nem is annyira kritika lesz, mint inkább ajánló, kedvcsináló ahhoz, hogy minél többen látogassák az Ódry Színpadot.

   A Marton Lászlóval készült mestervizsgáról van szó, a Három nővér gyakorlatokról, ami nem a teljes darabot dolgozza fel (az első felvonást kivételével), csak részleteket, de így is tökéletesen érthető az előadás, még annak is, aki esetleg nem olvasta Csehov eme művét, de azért mindenképpen jobb, ha ismerjük a történetet.

   Az idén negyedéves osztály most is jól teljesített, és tőlem biztos, hogy ötöst kaptak.

   Az előadás érdekessége – ami igaz, nem új keletű megoldás, mégis mindig van benne valami pikantéria -, hogy a színészhallgatók felváltva állnak be egy-egy szerepbe, ezzel jelenetenként változik a felállás. A három nővért, és később Andrej feleségét alakító Natalját, Szabó Erika, Zsigmond Emőke, Bach Kata és Mészáros Blanka alakítja. Legtöbbször világos, hogy most éppen ki kicsoda, de volt egy-két jelenet, ahol csak a végén jöttem rá. Az első felvonásban végigviszik a szerepeket, Szabó Erika a kissé életunt, de a még mindig bizakodó Olgát hozza igazán hitelesen. Mását, a házasságából kiábrándult, férjét nem tisztelő nőt Zsigmond Emőkére bízták, teljes joggal, Irinát, a legfiatalabbat, aki még igazán hisz az álmokban és a nagy lehetőségekben, Mészáros Blanka kapta meg. Tetszett. Andrej kissé hideg, eleinte nehezen beilleszkedő, majd urizáló feleséget pedig Bach Kata vitte színre.  Én szívesen végignéztem volna ebben a felállásban az egész darabot, de ez a kis „változatosság” is egy érdekes perspektívát nyújtott.

   A fiúk is ugyanígy váltották a szerepüket, talán egy-két kivétel volt. Már a Vérnásznál említettem, hogy volt, akinek feltűnt a hiánya, de nem ugrott be a neve, viszont most rögtön feltűnt, és ő nem volt más, mint ifj. Vidnyánszky Attila. Hihetetlenül jól oldotta meg mindegyik szerepét, a legnagyobb, és egyben a leghosszabban az alezredes, Versinyinként láthattuk, majd később Andrej gúnyáját is felvette. Nála rögtön érződött az, ha más ember bőrébe bújt, mindegyik karaktert zseniálisan hozta, remélem még gyakran hallunk róla.

   A többi felvonásokból csak részleteket kaptunk, de az sem hagyott hiányérzetet.

   Főként a lányokat emeltem ki, hiszen ez a Csehov darab nekik adott nagyobb teret és lehetőséget, és nem csak a szerepeket hozták nagyon jól, hanem ezzel együtt a hangulatot is. Az elején még talán némi optimizmusra is számító néző a végén velük együtt zuhant a már szinte fájdalmasan tapintható kilátástalanságba, tehetetlenségbe. Szavak nélkül is értettük, hogy az álmok meghaltak.

   Nincs más, csak a kisváros, Moszkva pedig marad ott, ahol van. Nagyon messze.

   Még mindenképpen látni szeretném ezt az osztályt.

Szereplők:
Bach Kata
Csapó Attila
Janka Barnabás
Mészáros Blanka
Szabó Erika
Tóth András
Tóth János
Vecsei Miklós
ifj. Vidnyánszky Attila
Zoltán Áron
Zsigmond Emőke

Mesterség tanár: Marton László
Osztályvezető tanárok: Marton László, Hegedűs D. Géza, Forgács Péter

Fotó: Hrotkó Bálint (1.,2. kép)

          Vadócz Péter (3.kép)

   A Vörösmarty Színház új csillaga

   A Színművészeti Egyetem zenés színészosztályában idén végeztél, ami azt is jelenti, hogy a gyakorló évek után most már főállásban is színész vagy. Hogy éled ezt meg?

   Törőcsik Franciska: Furcsa érzés. Nagyon gyorsan elrepült ez az öt év. De a tanulásnak nincs vége, sőt, csak most kezdődik igazán.

   Az Örkényben töltötted a „tanuló éveid”, sőt már harmadévesen főszerepet kaptál, azt hiszem ez csodálatos ajándék az élettől. Nem volt ijesztő ilyen fiatalon a mély vízben landolni?

   T.F.: Nem volt ijesztő, inkább izgalmas. Beletelt néhány hétbe, mire feldolgoztam, kikkel dolgozhatok együtt. Nagyon szerencsésnek tartom magam, hogy az ország egyik legjobb színházában debütálhattam. Az is nagyon jól esett, hogy nyitottsággal, kíváncsisággal fogadtak. Fontos tapasztalatokat szereztem ott.

   Láttalak a Liliomfiban és A viharban is, és ami rögtön szembetűnt - kitűnő játékod mellett -, az a törékenységed. Mindkettőben eléggé elesett, és ha azt vesszük, kiszolgáltatott vagy, hol a nevelőapának, hol az igazi apának. Nyugtass meg, hogy tudsz te határozottabb és akaratosabb is lenni.

   T.F.: Általában ilyenek az úgy nevezett naiva szerepek, a koromnál és alkatomnál fogva főleg ezek a szerepek találnak meg. Az életben általában határozott vagyok, nem szeretek elesett, kiszolgáltatott lenni. De az a jó a színházban, hogy csak a színészen múlik, mit hoz ki az anyagból. Az a tapasztalatom, hogy a legjobb, ha a színész saját személyiségében keresi meg az adott szerepet. Így ha elesettnek láttad ezeket a szerepeket, akkor még dolgoznom kell rajtuk. De persze az adott anyagot nem erőszakolhatom meg. Szóval valahol félúton van az igazság.

   A Tatabányai Jászai Mari Színházban idén megkaptad az Édes Anna szerepét. Azért ebben a karakterben komoly lelki folyamatok zajlanak le. A felszín alatt ott bugyog a fájdalom és a megaláztatás, nagyon is erős érzelmek dúlnak benne. Én, mint laikus, azt gondolnám, hogy egy ilyen szerephez sok mindent meg kell élni. Te még csak 22 éves vagy, és csak sejtem és remélem, hogy túl sok fájdalmat még nem éltél meg. Hogy sikerült Édes Annává válnod?

   T.F.: Egy színésznek nem kell gyilkolnia ahhoz, hogy tudjon gyilkolni a színpadon. A fantázia és a képzelet éppen olyan fontos segítség egy szerep megformálásában, mint a tapasztalat. A próbafolyamatban volt, amiről erős képeim voltak, mert már valamilyen formában megéltem hasonló dolgokat, és voltak olyan jelenetek, ahol az ösztöneimre hagyatkoztam. Magamat is megleptem néha, hogyan reagáltam egyes jelenetekben.

   Nemcsak abban a szerencsés helyzetben vagy, hogy kiváló színdarabokban játszol, hanem a filmes szakma is elég korán megtalált téged. Az első filmed a Horváth Lili által rendezett kisjátékfilm, a Napszúrás volt. Hogy jött ez a megkeresés, hiszen alig voltál 19?

   T.F.: Épp csak felfogtam, hogy felvettek a Színműre, amikor felhívott Horváth Lili, hogy szeretne csinálni egy próbafelvételt Péterfy Borival. Elmentem, és Lili úgy döntött, szeretné, ha én játszanám el Maját, a nevelőintézetis leányanyát. Nagyon szép emlékem ez a munka. Maja teljesen más környezetből jött, mint én, ez külön vonzott a szerepben, hogy ennyire nagy a kihívás. Az elején nem találtam, ki ez a lány, hogy beszél, hogyan viselkedik, de Lili nagyon sokat segített nekem, történeteket mesélt, elmentünk nevelőintézetekbe, ahol találkozhattam hasonló sorsú lányokkal. De csak amikor rám került a jelmez, a hajfesték és a smink éreztem igazán, hogy képviselni tudom ezt a lányt, akinek annyira más az élete, mint az enyém.

   Zenés osztályba jártál, így gondolom a Swing c. zenés komédiának, Fazekas Csaba rendezésében, nagyon örültél. És ha még nem elég az, hogy végre énekelhetsz is egy filmben, még olyan nagy színésznőkkel is együtt játszhatsz, mint Törőcsik Mari, Csákányi Eszter és Ónodi Eszter. Milyen volt a forgatás hangulata, tanultál valami újat a „nagyoktól”?

   T.F.: Örültem, hogy megtalált egy zenés film, szeretek énekelni, a tánc is szívügyem. És az, hogy ilyen színészekkel dolgozhattam együtt, külön nagy öröm volt. Nagyon sokat tanul az ember, legtöbbször nem is a kamera előtt, hiszen ott jó esetben az ember a saját szerepére koncentrál, de azt, hogy hogyan léteznek az életben ezek a színésznők, abból rengeteget tanultam. Törőcsik Mari történeteit például nagyon jó volt hallgatni.

   Van-e azóta újabb filmes megkeresésed?

   T.F.: Jövő nyáron, ha minden igaz, Goda Kriszta Veszettek című filmjében fogok játszani. Két éve kaptam meg a szerepet, de sajnos még nem tudott leforogni a film, úgyhogy már nagyon várom, hogy elkezdjük.

    Mint már beszéltük, az idén végeztél, ami azt jelenti, hogy elváltak útjaitok, iga,z van olyan osztálytársad, akivel továbbra is egy darabban játszol (pl. A vihar – Nagyhegyesi Zoltán), de már nem vagytok éjjel-nappal együtt. Nem fog hiányozni a társaság?

   T.F.: Az osztály és az egyetemi lét is nagyon hiányzik. Velem egykorúakkal együtt dolgozni, kipróbálni akár hülyeségeket is, kísérletezni, tanulni, és mindezt olyan osztályfőnökök felügyeletével, akik kíváncsiak ránk, és szeretnek minket. Persze, amikor az ember ezt éppen átéli, egy idő után természetesnek veszi, és csak később jön rá, milyen jó dolga volt az egyetemen. Remélem még lesz alkalmam együtt dolgozni az osztálytársaimmal. Van egy olyan terv, hogy Az ½ kegyelmű című Zsótér által rendezett előadásunkat minden évben eljátszuk egyszer, de valószínűleg nehéz lesz összeegyeztetni az egész osztályt.

   Székesfehérváron milyen szerepek várnak rád? Hogy érzed magad egy teljesen új társulatban?

   T.F.: Csak most volt az első olvasópróbám a Koldus és királyfiból, de nagy reményeket fűzök ehhez a csapathoz, és nagy lehetőségnek tartom, hogy ide kerültem. Különösen a Mester és Margaritát várom nagyon, amit Hargitai Iván fog rendezni, akivel nagyon jó volt együtt dolgozni az Édes Annában. De nem csak a rendező, hanem a színészek miatt is nagyon várom ezt a munkát. Többek között Cserhalmi György, Egyed Attila, László Zsolt, Radnay Csilla és Makranczi Zalán is játszik majd az előadásban.

    Frederico Garcia Lorca a spanyolt költészet egyik meghatározó alakja, de drámái is legalább olyan jelentősek. Közülük is a legtöbbet játszott a Vérnász.

A Színművészeti Egyetem első vizsgaelőadása ebben az évadban ez volt, Horváth Csaba rendezésében, és a negyedéves színészosztály előadásában.

   Nagyon vártam az előadást, mert a tavalyi első nyílt bemutatójuk, a Diótörő után az egyik legjobb színészosztálynak tituláltam őket. Szinte mindenkit megjegyeztem elsőre. Így most fel is tűnt annak a hiánya, aki most éppen nem volt jelen.

   A spanyol író drámai balladája nagyon sok lehetőséget rejt a tehetséges színészeknek, és azt hiszem, bátran kijelenthetjük, hogy Marton László, Hegedűs D. Géza és Forgács Péter osztályának ezt sikerült is teljes mértékben kiaknáznia.

   A feudális rendszerben  játszódó, és azok normarendszereit még mindenáron betartó társadalomban, ahol - főként nőként – a merev szabályokkal igencsak nehéz helyzetbe kerül egy szerelmespár, ha nem tartoznak ugyanabba a kasztrendszerbe. Ez a helyzet áll elő, ahol a hamarosan férjhez menő menyasszony még mindig nem tud elszakadni lelkileg az egykori szerelmétől, a szegényebb osztályba tartozó Leonardotól.

  A tragédia előre van vetítve, és a dráma másfél órája olyan feszes dramaturgiát követ, hogy nem hagyja a nézőt egy pillanatig sem feszültség nélkül.

   A ritmusos, spanyol táncot idéző koreográfia erre külön rá is segít. Az előadás belépője is egy virtusos és szenvedéllyel teli tánccal kezdődik – ami néha közben is beékelődik – már ezzel felizzítva a hangulatot. Majd rögtön balladisztikus hangulatot kap az egész, megismerve a vőlegény családjának sorsszerűen tragikus történetét. Magával ránt az egész, egyre beljebb kerülve a sűrűjébe és egyre inkább biztosak lehetünk abban, hogy itt nem lesz happy end. De nagyon nem.

   A Vérnász a Hevesi teremben debütált, ahol díszletként pár szék és néhány térelválasztó elem szolgált, ezért minden figyelem a színészek játékára irányult. A testiség végig nagyon hangsúlyos volt, központi eleme a dramaturgiának. A csupaszság, a dinamikus mozgás, néha már-már akrobatikus jelleggel, az izzadó testek nyersessége a darab dinamikáját éppúgy erősítette, ahogy a közönséget is bevonta és érzelmi reagálásra késztette.

   Szabó Erika kiváló és sokszínű játéka kimagaslott, de mint már a Diótörőnél a tavaly írtam: most is mindenki játéka lenyűgözött.

   Újranézném.

Anya:

Fotó: (1.kép) Vadócz Péter, (2.kép) Hrotkó Bálint