Like Me!

     Barabás Heni, aki meghódította a nagyvilágot

    A modellek élete az egyszerű ember szemével távolinak, és valljuk be, kissé titokzatosnak is tűnik. Amikor egy-egy szépségiparban dolgozó lányról olvasok, vagy éppen egy velük készült anyagot nézek, mindig kicsit többet szeretnék tudni az éppen ott pózoló lányról. Így döntöttem el, hogy megpróbálok a felszín mögé lesni és kideríteni, hogy mi lapul mögötte. Barabás Heni, az Attractive Modellügynökség fiatal szépsége van ma terítéken:

   Elég hamar léptél a nemzetközi porondra, számítottál rá vagy teljesen váratlanul ért?

   Barabás Henriett: Azt nem mondhatnám, hogy teljesen váratlanul ért. Persze amikor 17 évesen elkezdtem a modellkedést, akkor még minden álom volt, és csak sejthettem, mi vár majd rám. De már az első találkozásnál elmondta az ügynökségem (Attractive), mik a jövőbeli tervek velem, így már akkor tisztázódtak bennem a dolgok. Nagyon örültem, hiszen azelőtt még sosem jártam külföldön, nagyon sokat köszönhetek a szakmának.

   Több helyen is nyilatkoztad, hogy a magasságod akadály, hogy a kifutókat is meghódítsd, de Magyarországon ez mégis sikerült. Nanushka ruháit viselhetted az egyik legjobb barátnőddel, Axente Vanessával. Ezzel egy álmod vált valóra?

   B.H.: Mindig is beszéltük Vanival, hogy milyen jó lenne majd egyszer egy közös munka, úgyhogy iszonyatosan örültem, mikor kiderült, hogy én is ott leszek a show-n, vele és a többi lánnyal. Váratlanul ért a felkérés, ilyenekre kevésbé számítok a magasságom miatt, de nagyon hálás vagyok Nanushkának a lehetőségért, és hogy bíztak bennem, hatalmas élmény volt.

   Volt egy fotózásod egy sikeres női magazinnál (Marie Claire), ahol különböző életkorú modelleket kértek fel, akik a maguk idejében elismertek voltak a szakmában, sőt Ebergényi Réka a mai napig az. Örültél a felkérésnek és főként annak, hogy találkozhatsz velük?

   B.H.: Persze, nagyon izgatott voltam. Sajnos nem igazán tudtam beszélgetni velük, mert a fotózás különböző időpontokra lett beosztva, de Sütő Enikővel sikerült találkoznom, még egy közös képünk is lett, valamint Rékával, de ő már a sminkben ült, mikor én már végeztem. És külön örültem annak is, hogy újra Papp Éviékkel dolgozhattam együtt. Vele készítettem életem első magazinfotózását, sőt ugyanennek a magazinnak, és még mindig emlékszem minden egyes percre a fotózásról.

   Melyik munkádra vagy a legbüszkébb, és melyik az a nagy divatmárka, akivel szívesen dolgoznál?

   B.H.: Mindig nehéz külön kiemelni munkákat, mert mindegyik különböző és mindegyikben van valami különleges. De ilyenkor mindig a kezdetekre gondolok, amikor az első utamon még minden tapasztalat nélkül kellett teljesítenem. Büszke vagyok arra az egy hétre, amikor sikerült megkapnom három nagy magazin divatanyagot, a Vogue-ét, a Harper's Bazaar-ét és a Madame Figaro-ét. És ami még jobb, hogy akkor 17 évesen találkozhattam Deannel és Dan Catennel, a Dsquared2 tervezőpárosával, a fotózáson külön ennek a márkának pózolhattam velük együtt. Hatalmas élmény volt. És utána tudtam meg, hogy át kell majd repülnöm Ciprusra, ahol 2 napig fotózzuk majd a Harper's és a Figaro anyagát. Elképesztő hét volt.

   Egy modell ritkán telepedhet le hosszútávon egy helyen, hiszen a munkája mindig máshová hívja. Ez téged megvisel, vagy inkább élvezed?

   B.H.: Én nagyon élvezem! Nagyon szerencsésnek érzem magam, hogy modellkedhetek. Rengeteg mindent adott nekem, olyan helyekre juthattam el, ahová máskülönben szerintem soha. Sok csodás emberrel találkozhattam, például Vanival (szerk. Axente Vanessa), még 2010-ben Tokióban, és sok különböző kultúrát ismerhettem meg. És nagyon sokat segített az önállósodás terén is. Az esetek többségében egyedül utazom, és így legtöbbször csak magamra számíthatok. Képesnek kell lennem a dolgokat magamnak megoldani.

   Van egy biztos bázis, ahová mindig megérkezel? Most éppen hol élsz?

   B.H.: A biztos bázis nekem mindig az otthon, Magyarország, Budapest lesz. Persze tervezem, hogy majd külföldön fogok élni, de mindig haza- hazamegyek majd. Eszméletlen sok bátorítást, erőt kapok a családomtól, akik mindig is támogattak, már az elejétől kezdve. Imádom, hogy sokat utazom, de hazatérni mégis más.

   Rátértél a vegán életmódra. Ez mennyire volt tudatos, a jobb alak megőrzésének érdekében vagy valami teljesen más vitt rá? Menyire kell figyelned arra, hogy mit eszel?

   B.H.: Ez a dolog nekem lépésről-lépésre jött. Az elején még egyáltalán nem figyeltem arra, miket és mikor eszem. Aztán, ahogy nőttem, egyre tudatosabban kezdtem étkezni. Elkezdtem rendszeresen mozogni, aztán az egész valahogy nagyon elkezdett érdekelni. Táplálkozási, egészségi szinten. Éreztem a jótékony hatásokat és felkeltette az egész az érdeklődésemet. Sokat kutattam, hogy lehetnék minél egészségesebb. Könyveket olvastam, interneten kutattam, riportokat néztem stb. Végül a vegán életmódot választottam és büszkén jelenthetem, hogy 1 éve kitartok mellette. És imádom, nem tartom kizártnak, hogy később ezen a területen helyezkednék el. Sőt!

   Ez azt jelenti, hogy te magad készíted el ezeket az ínyencségeket? Melyik a kedvenced?

   B.H.: Imádok főzni, ha tehetem, mindig a konyhában vagyok. Persze, sokszor a rohanásban nincs időm, vagy nincs rá lehetőség, de ha van, kihasználom. Öröm látni, hogy egyre több egészséges, sőt vegán hely nyílik, akár Pesten, akár külföldön. Ez sokszor megkönnyíti a helyzetem. Kiemelni a kedvencem ismét nehéz kérdés, de most a falafel a favorit, most ezt az időszakomat élem. Vannak időszakok, amikor naponta kívánom az aktuális kedvencemet.

   Ha éppen nem fotóznak, akkor mivel töltöd szívesen az időd?

   B.H.: Szabadidőmben szeretek a barátaimmal lenni, a családommal, programokat csinálni együtt, vagy csak egy hosszú és elfoglalt hét után az ágyamban lustálkodni és mozizni. Mondjuk inkább aktívan szoktam tölteni a szabadidőmet, de egy kis lustálkodás mindig belefér. Pláne, ha otthon vagyok. Olyankor Anyukám a végtelenségig kényeztet.

   Mik a hosszú távú terveid, gondolkoztál már azon, hogy mit szeretnél a modellkedés után csinálni? Vagy ez a kérdés még túl korai?

   B.H.: Ha valami, amit megtanultam, az az, hogy nem tudok előre tervezni. Sosem vagyok teljesen biztos a dolgokban, sokszor egy hétre előre sem tudom a pontos programomat, de persze ezt élvezem is, velejárója a szakmának. Azért vannak ám terveim, de… meglátjuk!

 Fotó(forrás):  Barabás Henriett

    „Mi a boldogság, fehér homok, kék ég, sós víz. „Víz, Levegő, Élet”- ahogy a Perrier mondja.”

    Frédéric Beigbeder könyvét olvasva hamar Bret Easton Ellis világában találjuk magunkat, csak éppen nem Amerikában, hanem Franciaországban. A 2999 Ft c. könyve már megjelent 1999 Ft címmel 2001-ben, és bár az infláció miatt a régi cím elavult, a tartalom talán még inkább aktuális, mint akkor.

   A szerző nem áll távol főszereplőjétől, sőt nagyon is hasonlóak: ő maga is évekig dolgozott a reklámiparban és valóban van egy lánya is. Ezenfelül korunk modern polihisztora: műsorvezető, színész, rendező, író, sőt még dj-ként is állt már a pult mögött.

   Regénye erősen önéletrajzi jellegű, de nyilatkozata szerint ő azért kicsit normálisabb az általa kreált figuránál. A történet „főhőse” a reklámszakmában dőzsölő fickó, aki akkora fizetést zsebel be, hogy nincs az a kokainmennyisség, márkás ruhákkal teli szekrény, vagy éppen luxusprostituált, ami ezt a bankszámlát leapasztaná. Fantasztikus dolga van Octave-nak, gondolhatnánk, de úgy tűnik, van, amit pénzért nem lehet megvenni. Elhatározza, hogy ír egy leleplező könyvet a fogyasztói társadalom csúfos kizsákmányolásáról, a reklámok által felépített és manipulált világról, amelynek ő maga is aktív részese: „Egy ideig azt hittem, hogy homokszem lehetek a fogaskerekek között. Lázadó a még termékeny állat méhében, katona a global market gyalogságában. Az mondtam: „nem térítheted el e gépet, ha fel sem szállsz rá, belülről kell megváltoztatni a dolgokat, ahogy Gramsci mondta” (…) Azt hiszem eredetileg csak jót akartam tenni. Ez két okból hiúsult meg: egyrészt megakadályoztak benne, másrészt feladtam. Mindig a legjobb szándékú emberek válnak szörnyeteggé. Ma már tudom, hogy úgysem változik semmi…”

És mi szinte biztosak vagyunk benne, hogy ennek nem lesz jó vége, itt valami csúfos bukás lesz. Vagy mégsem?

   A fejezeteket olvasva sokszor gyomorba rúg, húsbavágóan őszintén kritizálja társadalmunkat, miközben teljes mértékben tisztában van azzal, hogy ezt az állapotot mi tartjuk fent. Én, te és mindenki.

Alaposan bevezet a reklámszakma bugyraiba, kiteregetve annak minden szennyesét, abban bízva, hogy a könyv kirobbanásakor őt is kirúgják. Így megszabadul a súlyos köteléktől, és egyúttal le is számol vele.

Igazi megmondó könyv, jól felépítve és fejezetenként megszakítva egy-egy agyament reklám szövegével, ahogyan egy jó kreatívostól elvárható.

Nagyon összeszedett és hiteles, összefoglalja azt, amit már eddig is sejtettünk, de így, ilyen formában még nem fogalmaztuk meg. Ahogy halad a könyv cselekménye, úgy egyre inkább eltávolodik a realitástól, a vége már a teljes szürrealitásba torkollik, de valahogy mégsem tűnik abszurdnak.

   És nem utolsósorban a létkérdés is ott lebeg végig: „Ha túl sokszor mondják az embernek, hogy az életnek semmi értelme, teljesen becsavarodik, üvöltözve rohangál fel-alá, képtelen beletörődni, hogy a léte céltalan; ha jól belegondolunk, tényleg nehéz megemészteni, hogy csak úgy itt vagyunk, hogy meghalunk, és aztán annyi – nem csoda, hogy mindenki bekattan.”

   Ellis és Jay McInerney hatása is érződik, mégis teljes mértékben Biegbeder-es. Kedvenceim közé teszem.

Frédéric Beigbeder: 2999 Ft

Európa Kiadó, 2013

Fordította: Bayer Antal

     A legszebb kismama

   Amikor utoljára készítettem vele interjút, akkor még csak egy csodás lány volt a kifutóról, de már akkor is szembetűnt, hogy sokkal nőiesebb, mint a modellek általában. Volt benne valami, ami megjegyezhetővé tette, amiért kitűnt, amiért rá esett a választásom. Azt nem sejtettem, hogy nemsokára nemcsak, mint gyönyörű nő, hanem mint anyuka mosolyog vissza ránk a címlapokról. Újból a szépséges modellt, Ebergényi Rékát kérdezem.

   Mikor utoljára beszélgettünk, akkor már céloztál arra, hogy a modellkedés utáni időszakra jó pár terved van, és a családalapítás is foglalkoztat. Bevallom, akkor nem gondoltam volna, hogy ilyen hamar címlapon látlak, mint kismamát. Muszáj megkérdeznem, tervezett baba volt, vagy ő döntött úgy, hogy megajándékoz titeket?

    Ebergényi Réka: Nem terveztük, hogy most családot alapítunk, bár sokat emlegettük a témát az együtt töltött évek alatt, mégsem határoztuk el magunkat. Ezzel együtt egy percig sem volt probléma a hír, hogy várandós vagyok, mind a ketten nagyon örültünk a párommal. Azt gondolom, hogy hacsak az ember még nem túl fiatal, vagy nem túl öreg a gyerekvállaláshoz nincs tökéletes időzítés, egy ilyen ajándéknak mindig örülni kell, akkor is, ha a feltételek nem a legideálisabbak. Alkalmazkodni kell az új helyzethez, és úgyis elrendeződnek a dolgok az idő múlásával.

   Végleg lezárod a modellkarriered, vagy amint a kislányod nagyobb lesz, visszaszállsz a "ringbe"?

   E.R.: Nem szeretném teljesen feladni a modellkarrieremet, miért is tenném, ha még vannak lehetőségeim? Ez egy igen nagy kiváltság az élettől, szeretném addig csinálni, amíg csak lehet. Nyilván nincsenek illúzióim a lehetőségeimről, hiszen már a harmadik ikszben járok, ami tulajdonképpen nem rossz kor, de azért lássuk be, hogy ez a szakma a 18-25 éveseké. Én is ebben az életkorban voltam a csúcson, habár, ha valaki vigyáz magára, nagyon szuper munkákat kaphat harmincon túl is. A babám már 9 hónapos, és jelenleg Londonban vagyunk, a jövő héttől kezdem is a castingokat. Meglátjuk mi sül ki belőlük, de én úgy érzem, menni fog, a testem nem változott sokat, egy kis edzés, és minden a helyére kerül, talán kicsivel több alvás jót tenne, de ilyen nagy babával már sokkal könnyebb, és talán pihenni is több időm jut.

   Milyen érzés Marát címlapon látni? Félted attól, hogy esetleg később a nyomdokaidba akar lépni?

E.R.: Természetesen nagyon jó érzés őt a címlapokon látni, ilyenkor csak úgy dagadok a büszkeségtől. Nem tartok attól, hogy ha nagyobb lesz, érdekelni fogja őt a modell divatvilág, nem akarok ráerőltetni semmit. Már most kilenc hónaposan is igazi kis személyiség, szereti a tükröt, imád benne pipiskedni, és amikor fotózzuk, mozdulatlanná válik, mintha éppen a legideálisabb pózát gyakorolná. Szerintem, ha egy fiatal lányt jól menedzselnek, akkor nem kell félteni. Igaz, hogy ennek a szakmának is megvannak a buktatói, de melyiknek nem? Ezzel együtt rengeteg élményt és tapasztalatot gyűjthet az ember, nem beszélve arról, hogy már fiatalon megalapozhatja a jövőjét. Ha a lányomat ez érdekelni fogja, majd megtanítok neki mindent, amit erről tudok, és igyekszem őt mindenben felkészíteni és segíteni.

   Mi az, ami a leginkább hiányzik a modellkedésből?

   E.R.: Az utazás, az állandó változás és a kaland. Amikor aktívan dolgoztam, nem nagyon volt olyan, hogy két hetet egy városban, vagy akár országban töltöttem volna. Bármilyen furcsán is hangozhat ez egyeseknek, én nagyon élveztem azt, hogy mindig máshol ébredek. Számomra ez kaland volt, ezért is rendeztem be magamnak egyszerre három otthont, New Yorkban, Londonban és Budapesten. Igaz, nem gondoltam volna, hogy valaha hiányozni fognak a repterek, de a múlt héten jöttem rá, hogy mégis, amikor Marával nekivágtunk kilenc hónap aktív babázás után a londoni utunknak, és újra otthon éreztem magam. Bár a repülés maga még mindig nem a kedvencem, a bezártságot is nehezen bírom.

   New Yorkot még jóval Mara születése előtt otthagytad, hogy minél többet lehess együtt a pároddal Londonban. Ha jól tudom, Magyarországon adtál életet kislányodnak. Hol képzelitek el a közös életeteket?

   E.R.: Igen, New Yorkból elköltöztem Londonba a páromhoz, hogy végre közös helyen legyen a bázis, és nem sokkal később kiderült, hogy terhes vagyok. Ennél ideálisabban nem is jöhetett volna ki a lépés szerintem. Egy fejezet lezárult, és egy másik kezdődött. Mara Budapesten született, szerettem volna közel lenni a családomhoz, és több szempontból is ezt preferáltam London helyett. Számomra kényelmesebb választás volt otthon szülni és kisbabát ápolni olyan körülmények között, amit teljes mértékben ismerek. A jövőt viszont már itt, Londonban képzeljük el, párom hazájában. Ezzel együtt gyakran fogunk hazalátogatni, ahogyan azt eddig is tettem.

   Szeretnétek kistestvért a közeljövőben? Vagy egyelőre kiélvezitek a szülői gondoskodást Marán?

    E.R.: Most még ez az egy baba is a világ legnagyobb feladatának tűnik számomra. Ami ugye nagyon hálás feladat, de kimeríti az erőtartalékaimat. Ez persze nem jelenti azt, hogy itt megállunk, szeretnék meg legalább egy gyereket, ha úgy hozza a sors, többet. Szerintem nincsen is jobb egy nagy családnál, ahol hatalmas a hangzavar és mindig zajlik az élet. Most még pici Mara, nekem is kell a pihenő, de ha úgy hozná a sors és újra babát várnék, gondolkodás nélkül vállalnám. Erre az esetre már be is biztosítottak magunkat, és már van is név, amit választottunk..

   Már a múltkor beszéltünk arról, hogy számos terved van a jövővel kapcsolatban, amik hamarosan letisztulnak benned. Ez mára sikerült, vagy még mindig teljesen leköt a kislányod?

   E.R.: Mindig van valami projekt, amin ügyködöm, bár mostanában nem jut annyi időm más dolgokkal foglalkozni, a babázás valóban betölti szinte az egész napomat. Befektetés céljából vettem egy gyönyörű ingatlant a spanyol tengerparton, amiből jól menő üzletet próbálunk a párommal csinálni. Egyelőre ez volt az első nyári szezon, amiről bár eléggé lecsúsztunk, de a ház felújítása után kiadható volt és volt is rá kereslet. Van meg mit szépíteni rajta, de ez a legizgalmasabb része a projektnek. Ezen kívül készülőben van egy könyv, amit a terveim szerint szeretnék még májusban a polcokon látni. Tulajdonképpen az önéletrajzi kötet lenne, amiben írok a modellvilág szépségéről és buktatóiról. Címet még nem árulok el.

Fotók: Ebergényi Réka facebook

     5 perc a Rock Színházban (5)

   A Rock Színház újraéledésének apropóján egy interjúsorozatot szeretnék elindítani, ahol ezek a tehetséges színművészek pár kérdésre válaszolva közelebb engednek magukhoz, és színes képet adnak a társulatról. Így hát minden kedves olvasót egy virtuális utazásra invitálok a Rock Színház virtuális színészbüféjébe.

   Mai vendégem: SZEMERÉDI BERNADETT

   Amikor megláttam a kezedben a hegedűt egy sajtótájékoztatón, akkor azt hittem, hogy betanultál egy dalt, ez igen. Aztán megtudtam, hogy már nyolc éves korod óta játszol ezen a hangszeren. Miért döntöttél mégis a színészet mellett?

   Szemerédi Bernadett: Hat éves koromban azzal az elhatározással álltam a szüleim elé: hegedülni akarok! Édesapám nem sokkal a születésemet követően kezdett ismerkedni ezzel a hangszerrel - úgy gondolta, a gitár és a harmonika mellé egy vonós is dukál - , valószínűleg így oltotta belém észrevétlenül a hegedű iránti szeretetet, akkor még fogalmam sem volt róla, hogy dédnagyapám vidékünk meghatározó prímása volt. Két év türelmetlen várakozás után léphettem csak át a zentai zeneiskola küszöbét. Szigorú hegedűtanárom volt, akire azóta is felnézek, mert hét évig tartó közös munkánk során magas fokú technikai és művészi tudással gyarapodtam, elsajátítva a hegedülés legtitkosabb fortélyait is. Versenyek, fesztiválok, nemzetközi megmérettetések, zenekari örömzenélések sikerein felbuzdulva felvételt nyertem a szegedi Vántus István Zeneművészeti Szakközépiskolába, ahová végül nem iratkoztam be, így, felnőtt fejjel sem értem, miért. Ennek ellenére a hegedű a mai napig elválaszthatatlan társam, a gimnázium alatt csodálatos tanárnőm volt egy szegedi zenesuliban, és bár jelenleg a hegedülés nem az egyetlen és kizárólagos elfoglaltság az életemben, zenés múltam eleven emlékeinek, a rám testált tudásnak nem fordíthatok hátat. A színjátszást viszonylag későn, végzős gimnazistaként kedveltem meg, holott óvodától kezdve rendszeresen mondtam verset, prózát, énekeltem, táncoltam, szórakoztattam az utcámban lakó, ház tövébe lekuporodó időseket rögtönzött időjárás-jelentéseimmel, riportjaimmal, „mini-monodrámáimmal”. Visszakanyarodva az érettségihez, a drámatanárnőm unszolására és támogatásával mentem felvételizni a szegedi Kelemen László Színitanodába. Úgy véltem, a színházzal és a színjátszással való egyévi ismerkedés után Budapest még túl nagy falat lenne. Még most is érzem, hogy remegett a lábam a bizottság előtt. De felvettek. Két évvel később „átigazoltam” a Pesti Magyar Színiakadémiára – Végh Péter, Szélyes Imre és Őze Áron osztályába, ahol tavaly júniusban szereztem meg az oklevelet.

   Ha jól tudom, akkor a végzősök közül senkinek sem sikerült társulathoz szerződnie. Igaz, hogy a Rock Színház nem a hagyományos értelemben vett kőszínházi társulat, de azért így is egy csapatba kerültél. Mikor találkoztál velük először?

   Sz.B.: Miklós Tibiékkel akkor ismerkedtünk meg, amikor végzősként a Pesti Magyar Színiakadémia megmentéséért küzdöttünk. Az Akadémia igazgatója, Kovács Gábor Dénes egy egész napos, 4 rendezvényből álló jótékonysági akciót szervezett, melyben a növendékek több ízben is bizonyíthattak. Erre az alkalomra készítettünk egy Fame-keresztmetszetet is, melyhez Tibi minden lehetőséget megadott (legyen szó akár a dalok zenei alapjáról, akár Anikó és az ő színpadi közreműködéséről). A Rock Színház valóban nem egy hétköznapi társulat, csodálatra méltó az az érdeklődés, amellyel a fiatal tehetségek felé fordulnak, az a tenni- és segíteni akarás, amellyel az Akadémia jövőjét kívánták megalapozni. Így született meg egy olyan zenés színházi produkció gondolata, amely elsősorban erre az intézményre épít. 2012 áprilisában tehát bemutattuk a Tom Sawyer és Huckleberry Finn kalandjai című musical-t (Tóth Péter zenéjével és Miklós Tibor szövegeivel) a Pesti Magyar Színház nagyszínpadán, amelyben jómagam Sarah Jane Wilks-t (Huck szerelmét) és Judith Brown-t alakíthattam. Gyümölcsöző munkakapcsolatunk azóta is tart, bízom benne,hogy  még hosszú-hosszú ideig.

    A Kiálts a szeretetért nyári premierje után most a Beatles fantázia-koncertben kaptál szerepet. Mit jelent neked a Beatles zenekar?

Sz.B.: Megvallom őszintén, a Mágikus, misztikus utazás próbafolyamatát megelőzően felszínesen ismertem a Beatles-t. Édesapámnak hála fülemben motoszkáltak ugyan legjelentősebb slágereik, de csak az utóbbi hetek-hónapok előkészületei során értettem meg azt a zenei kifinomultságot, azt az egyszerűségbe burkolt profizmust és sokoldalúságot, amelyre csak dalaik többszöri meghallgatása után döbben rá az ember. Milyen érdekes, hogy Miklós Tibor épp az egyik kedvencem, az Eleanor Rigby megszólaltatásával ajándékozott meg. Mintha ráérzett volna… 

   A zenés színháznak ma Magyarországon kissé pejoratív jelentése van, a Rock Színház pont ezen próbál változtatni, a minőséget szeretné visszahozni, értéket közvetíteni. Te hogy látod ezt a helyzetet?

   Sz.B.: Amióta láthattam Nagy Anikót a Jentl című zenés monodráma jubileumi előadásában, a zenés színjátszásról alkotott nézeteim gyökeresen megváltoztak. Összetett színházi műfaj lévén a musical tökéletes ének- és tánctudást, beszédtechnikát, rutinos színpadi mozgást követel, ennek professzionális művelése csodálatra méltó teljesítmény, elismerem, ám a korábban látott produkciók színészei alakításuk mélységével, plasztikus árnyalásával mindig adósak maradtak. Anikó a színpadon ezer fokon égett. Az utolsó percben is ugyanazzal az intenzitással, mint a darab kezdetén. Gesztusaiban, érzelmeiben, mondataiban (akár prózaként, akár dalban hangzottak el) láttam a gondolkodó, elemző, élő, érző, szüntelenül vibráló, értéket teremtő és közvetítő színészt. És mögötte azt a rendezőt, szövegírót, aki évtizedek óta rendíthetetlenül küzd és rendületlenül hisz ennek a műfajnak a színházat megújító, megváltó erejében. Számomra mindkét művész példakép. A musical, a zene ereje és szeretete a lényükből fakad. Büszke vagyok rá, hogy velük és mellettük alkothatok én is.

   Több színházban is játszol, ráadásul eléggé távol vannak egymástól. Hogy tudod ezeket összeegyeztetni?

   Sz.B.: Úgy vélem, egy olyan színész számára, aki nemrég bújt ki a tojásból, ezek az esztendők a legfontosabbak. Minden munkát meg kell ragadni, amely magában hordozza a fejlődés, a tapasztalás lehetőségét. A Rock Színház mellett egy délvidéki gyökerű társulat, a Magyar Kanizsai Udvari Kamaraszínház is tagjává fogadott. Míg Miklós Tiborékkal a zenés, addig Andrási Attila csapatával a prózai színház általam eddig ismeretlen perspektívái tárulhattak fel. Történelmi tárgyú darabjainkat a Kárpát-medence megannyi helyszínén játsszuk. Emellett sokfelé hívnak énekelni, és már több mint egy éve egy Nagyvárad közelében fekvő árvaház (a bélfenyéri Szent Miklós Gyermekotthon) javára szervezek jótékonysági koncerteket, akciókat, adománygyűjtéseket. Valóban, ez a hivatás megannyi lemondással, áldozat- és felelősségvállalással jár, az állandó utazgatás, az egyik helyről a másikra való rohanás sok energiát elszív, de valami megmagyarázhatatlan, kifogyhatatlan erő hajt előre. Szüntelenül. Adni, adni, adni magamból, hogy annak a sokszorosát kaphassam vissza.

   Mik a távolabbi terveid a Rock Színházban?

Sz.B.: Ha a történet a tervek szerint szövődik tovább, a jövőben még játszani fogjuk a Kiálts!-ot és a Mágikus, misztikus utazást is. Hamarosan megkezdődnek a Luigi Pirandello darabjából készült Hat szerep élni akar próbái is. Az operai teljességű musicallé álmodott darab Tóth Péter zenéjével és Miklós Tibor szövegeivel szólalhat meg az Eötvös10 deszkáin. Már 2014-re is körvonalazódnak szereplehetőségek, de egyelőre az előttem álló kihívásra, az Első Színésznő megformálására szeretnék koncentrálni. Hiszek és bízom a Rock Színházban. Amíg Miklós Tibi ennek a csapatnak a motorja, én pedig megpróbálom magamból a legteljesebbet kihozni, tanulni, dolgozni, tanulni, dolgozni, alázattal, örömmel, töretlen dinamizmussal és lelkesedéssel, talán nincs félnivalóm.

Előadásképek: Blaskovits Eszter

        5 perc a Rock Színházban (4)

    A Rock Színház újraéledésének apropóján egy interjúsorozatot szeretnék elindítani, ahol ezek a tehetséges színművészek pár kérdésre válaszolva közelebb engednek magukhoz, és színes képet adnak a társulatról. Így hát minden kedves olvasót egy virtuális utazásra invitálok a Rock Színház virtuális színészbüféjébe.

   Mai vendégem: MIKLÓS EPONIN

  A szüleid igazi színházi emberek (Nagy Anikó és Miklós Tibor), így mondhatjuk azt, hogy a Rock Színházzal nőttél fel, kis túlzással a színpad a természetes közeged. Az, hogy te is színész leszel, mindig nyilvánvaló volt számodra, vagy volt egy pont, amikor te ezt eldöntötted?

   Miklós Eponin: A szüleim mindig támogattak abban, hogy színésznő legyek, de féltettek is, hiszen a szakmának vannak árnyoldalai is. Nagyon nehéz erősnek maradni, de enélkül nem megy. Amikor eldöntöttem, hogy ez lesz az én utam is, még nem tudtam, hogy mit vállalok. De az elmúlt évek bebizonyították: van erőm és kitartásom. Bár más lehetőség is megfordult a fejemben, mindig rá kellett jönnöm, hogy a színház az, ahol igazán boldog lehetek.

   Azt már beszéltük, hogy az anyukád színésznő, gyakran álltok egy színpadon, az apukád pedig nagyon sokszor rendez téged. Ezt te hogy éled meg?

   M.E.: Megszoktam, hiszen a Rock Színház volt az első számú munkahelyem már egészen kicsi koromban. Boldogsággal tölt el, hogy megbíznak bennem a szüleim, hisznek a tehetségemben. Soha nem kaptam tőlük kedvezményeket, különleges bánásmódot, egy-egy darab próbáinál mindig észre kell vennem: itt mindenki az ő gyerekük, ugyanolyan szeretettel és figyelemmel segítik a munkájukat, mint az enyémet.

    Eddig leginkább a Rock Színház színpadán mutatkoztál meg, nem érdekelt más színpad vagy nincs időd máshol játszani?

   M.E.: Többször játszottam már más színházakban is, a Madách Színháztól az Operettszínházig, Kecskeméttől Komáromig. Ha érdekelt a feladat és lehetett egyeztetni, boldogan mentem és a szüleim is támogattak ebben. Volt, hogy főszerepet játszottam, volt, hogy csak néhány mondat jutott, a tanulás, a tapasztalatszerzés volt a legfontosabb. Sokan ismernek a szakmában és merem remélni, hogy ez leginkább a munkáimnak köszönhető.

     Kivételes neved van, és gondolom a szüleidet Victor Hugo Nyomorultak c. könyve ihlette, ráadásul később a mű musical változatában szerepeltél nem kis sikerrel. Neked mit jelent ez a név?

   M.E.: Amikor édesanyám állapotos volt velem, éppen Eponine szerepét játszotta A nyomorultakban. Ahogy sok más alakítása – ez is etalonná vált. A rajongók javaslatára így lettem Eponin. 10 évvel később pedig eljátszhattam a Madách Színház színpadán kis Cosette-tet. Remélem egyszer Eponine-t is eljátszhatom, és akkor teljes lesz az álmom, hiszen ezzel a névvel néha úgy érzem, mintha tényleg bennem lenne egy darabja a szerepnek.

   Nemsokára debütál a Beatles koncert-fantázia a Benczúr Ház Szabadtéri Színpadán. Mesélnél erről egy kicsit, hogy kell ezt elképzelnünk? - hiszen ha jó sejtem ez nem egy egyszerű kis koncert lesz.

   M.E.: Édesapám hatalmas Beatles-rajongó, és neki köszönhetően én is az lettem. Sokszor mondtam neki, hogy kéne egy Beatles-musicalt írnia, de sokáig váratott ezzel. Majd egyszer csak megszületett a fejében egy történet. A fantázia-játék Beatles dalokra épül, az ő dalszövegeikben minden benne van, amire édesapámnak szüksége lehetett a mű megírásához. Nem egyszerű elmagyarázni, de ezzel a történettel tényleg elvisszük a közönséget egy Mágikus Misztikus Utazásra, ahol rengeteg érdekes karakterrel találkozhatnak, ezek közül az egyiket, Sexi Sadie-t játszom én, s persze a karban is szerepelek, épp csak az öltözések idejére jövök le a színpadról. 

     Ezután tudod már, hogy miben lépsz színpadra?

    M.E.: Ez a nyár munkával ment el, hiszen a Kiálts a szeretetért bemutatója után azonnal próbálni kezdtük a Beatles darabot, és ahogy ezt létrehoztuk, már indul a Hat szerep élni akar című musical-opera betanulása. A Pirandello adaptáció Tóth Péter zenéjével szólal majd meg, ő írta a Tom Sawyer és Huckleberry Finn kalandjai című musical zenéjét is, ez a darab hozta el életem egyik legnagyobb sikerét, Mary szerepében. Ezúttal egy sokkal összetettebb karaktert kell életre keltenem, hiszen a Mostohalány egyszerre gyűlöli és kívánja a nála jóval idősebb Apát, miközben mindketten tudják, hogy a sorsuk befejezetlen, csupán egy író fantáziájának köszönhetik létezésüket, vágyuk a teljes, igazi életre – reménytelen. Pirandello műve jelentős irodalmi érték, próbálni és játszani komoly szellemi feladat lesz, a zenei kihívásról nem is beszélve. Ha minden jól megy, újra együtt játszhatok Földes Tamással, Pavletits Bélával, Nagy Lórival, Szemerédi Bettivel és édesanyámmal is, aki – milyen a véletlen – a darabban is az anyám lesz majd...

Portréfotó: Illés Kinga

Legközelebbi előadások: Mágikus Misztikus Utazás a Beatles dalaival, Benczúr Ház