Like Me!

Hűsítő limonádé nyári forróságban

Bár a cím lassan már nem aktuális, de a könyv olvasásakor még az volt a legkellemesebb elfoglaltságom, hogy egy hűvös, árnyékos helyre egy könnyed kis nyári olvasmánnyal visszahúzódhattam. Van olyan, amikor az ember elfárad és szeretne pár napra kilépni a világból, én ilyenkor mindig egy olyan helyre vágyom, ahol fák vesznek körül, van egy kis ház és lehetőleg minden fehér. Miért pont fehér? Azt nem tudom, talán mert a nyugalom és béke színe.

Nos, ilyen környezetben azt képzelem, hogy sokat lehet pihenni és még többet olvasni, de semmiképpen sem gondolkodni. Ezen alkalmakra - a semmittevésre - tökéletesek Barbara Taylor Bradford könyvei. A legújabb, a Levél egy idegennek remekül kikapcsol, szórakoztat és elvonja a figyelmet a valóságról. Az események pörögnek, mindenről gyors és részletes felvilágosítást ad, nem kell túl nagy fejtörésekbe bocsátkoznunk.

A főhősnő, Justine Nolan, a harmincas éveinek az elején járó, sikeres és tehetséges Emmy-díjas dokumentumfilm-rendező, de még véletlenül se gondoljunk arra, hogy Christopher Nolan rokona lenne.

Fantasztikus viszonya van az ikerfivérével, bármikor számíthat a legjobb barátnőjére, Joanne-ra, azt gondolnánk, hogy szinte idillikus az élete, ha nem lenne egy kiállhatatlan, arrogáns és önimádó anyja, aki bár alig van jelen az életükben, azért néha sikerül jól bekavarnia. Nagyanyjuk, aki anyjuk helyett felnevelte őket, már tíz éve halott. Legalábbis mindenki ezt hiszi, mígnem egy békés napon Justin és Richard egy titokzatos levelet nem kap. Kiderül, hogy imádott nagymamájuk él, és minden vágya, hogy újra láthassa az unokáit. A kérdés már csak az, hogy hol, ugyanis a borítékról hiányzik a címzés.

A lány vad nyomozásba kezd, feltett szándéka újraegyesíteni a családot, hogy testvére ötéves kislánya is megismerhesse a nagyit. A nyomok a Török Riviérára viszik, ahol Justine nemcsak a nagymamamáját, Gabrielle Hardwicke-et találja meg, hanem a levél íróját, Anitát és annak fiatal és sármos unokáját, Michaelt-t. A két barátnő leghőbb vágya a fiatalok összehozása, ami elsőre nem is tűnik nehéznek, mert már az első pillanatban megvan közöttük az a „bizonyos” szikra. Hamar egymásra találnak és csodálatos pillanatokat élnek meg, mígnem a férfit az üzleti ügyei el nem szólítják Londonba. Ez idő alatt Justine rájön, hogy van a nagymamájának egy számára ismeretlen élete is, aminek tudatában a saját életét is át kell értékelnie, és amikor már azt hitte, hogy a bonyodalmakon túl van, akkor kiderül, hogy még csak az elején tart.

Sikerül-e Justinnak felülemelkednie a nehézségeken, problémákon és végső beteljesülésre jut-e a kapcsolata Michael-lel, rendeződik-e a viszonyuk elviselhetetlen anyjukkal, fivérére újra rátalál-e a boldogság, megtudhatjuk, ha egy-két szabad délután rászánunk a regény elolvasására.

Kellemes olvasást!

Barbara Taylor Bradford: Levél egy idegentől

Európa Kiadó, 2012

     Interjú Felméry Lilivel

   A zenés színház közel áll hozzám, ezért gondoltam pár éve, hogy a komolyabb műfajokkal is megismerkedem, de csak egy jó találkozásom volt az operával, mégpedig a Bohémélettel. Ezek után mégsem kerültem a Magyar Állami Operaházat, mert rákaptam a balettre, amelynek csodálatos világa teljesen magával ragadott. Volt olyan, amelyiket többször is megnéztem, több szereposztásban, de akkor még nem találkoztam  az  Operaház ifjú tehetségével, Felméry Lilivel. 2010-ben viszont egy friss, üde és törékeny balerina szárnyalt be Júliaként a színpadra, meghódítva a közönséget és engem is. Ő volt Felméry Lili. Őt kérdeztem a balettművészet szépségéről.

     Már régóta készülök arra, hogy egy balerinával beszélgessek, az pedig, hogy téged kérdezhetlek, külön öröm nekem. Címzetes magántáncos vagy az Operaházban, ez miben különbözik az első magántáncostól?

     Felméry Lili: Egy, a pályája elején álló táncosnak sosem a rangok a fontosak, hanem a lehetőségek. Ha egy színház vezető táncosa nem kap tudásához méltó szerepeket, mit sem ér, hogy ő az első. A balett világában egyébként is viszonylagos minden. Egy főszerep, vagy egy karakter megformálása nem beosztás kérdése. Ugyanazt a koncentrációt és odaadást igényli.  Persze nem vagyok naiv, tudom - különösen formai, hatalmi és egzisztenciális szempontokból - van jelentősége a beosztásnak. A címzetes magántáncos olyan szereplő, aki a színházvezetéstől lehetőséget kaphat bármilyen szerep megformálására, színpadiasan szólva lehet barátnő, udvarhölgy, vagy királynő is. Bár királynő egy előadásban mindig csak egy van…

(Fotó: Andrea P. Merlo, Hegyesi Gergely, Kanyó Béla)

     Szerintem a művészeti ágak közül ez követel a legtöbb önfegyelmet és lemondást. Tudom, hogy szerinted ez nem áldozat, mert szereted és gondolom enélkül már nem is lenne teljes az életed, de volt olyan, amikor már te is úgy gondoltad, hogy túl nagy az ár?

     F.L.: A táncos, ha megvan benne a szakmai alázat és szeretet, a teljesség felé törekvés örök vágya, mindent azért tesz, hogy a mozdulat, a szerep tökéletes legyen. Az önfegyelem itt a dolgok alapja, s a cél „legyőzni a testet”, magasabbra ugorni, többet forogni és mindig többre vágyni. Ebben a mindennapi küzdelemben nincs helye a kicsinyes mérlegelésnek, el kell dönteni az alapkérdést: akarok-e, tudok-e több lenni önmagamnál?

    A Fekete hattyú óta mi, a közönség is kaptunk egy képet a balettművészet áldozatos háttérmunkájáról. Szinte biztos vagyok benne, hogy te is láttad a filmet, mennyire van igazságtartalma?

     F.L.: A „Fekete hattyú” egy átélésre sarkalló dramaturgia. Ezt tökéletesen veszi a néző, a döbbenet erejével hat rá, ahogyan egy balettművész megéli a mindennapokat. Ez egy látvány-fikció, amely tartalmaz valóságos elemeket, de mint tudjuk, az élet némileg másképp működik. Egy ilyen alkotást azonban nem érdemes szakmai szemüvegen keresztül elemezni.

     Beszéljünk azért rólad is. Először a Rómeó és Júliában debütáltál, mint Júlia. Álomszerep végzős művésznek. Azt hiszem, egy szerep eltáncolása ugyanúgy kíván színészi játékot is. Ezt is tanítják a főiskolán? Te honnan merítettél Júlia megformálásához?

     F.L.: Igen, ez életem első igazi főszerepe volt, hála Hágai Katalinnak, aki kiszemelt erre a feladatra. Hihetetlen nagy megtiszteltetés egy 18 éves végzős balerinának, hogy az Operaházban, Seregi László darabját táncolhatja azokkal a művésztársakkal, akikre mindig felnézett. Az Operaház színpada nekem a világ közepét jelentette. Azt a helyet, ahova - mestereim bíztatására - mindig vágytam. Júlia pedig az örök szerepálom.

    A színészi játék a főiskolán tantárgy, kiváló művésztanárok tanítják. Az igazi tanító persze a nagybetűs élet volt. Ennek legfontosabb része a koreográfus, Seregi mester és Kaszás Ildikó iránymutatása, minden, amit ők Júlia szerepéről gondoltak és tanítottak a próbákon. Mindez átitatódott, átszűrődött az akkori testemen-lelkemen. No és persze Rómeón, akivel ketten vagyunk egyek, végigjárva saját színpadi utunkat. Egy életre szóló ajándék ez a debütálás, hálás vagyok a sorsnak érte.

(Fotó: Kanyó Béla)

     Ha már a Fekete hattyúról beszéltünk, láttam, hogy csodálatos képek készültek rólad a Hattyúk tavát idéző jelmezben. Készen állnál Odile szerepére?

     F.L.: Egy ilyen kérdés mindig zavarba hoz. Ha arra vonatkozik, hogy az ember megtesz-e mindent azért, hogy kellő életkorban, kellő tapasztalattal, kellő szakmai és lelki tudás birtokában megtalálja őt egy fontos szerep, akkor természetesen az a válaszom, hogy én mindent alárendelek az életemben annak, hogy helyt állhassak. Ugyanakkor „valamire készen állni” nekem mindig a teljesség és a befejezettség érzését hordozza. A balettnek, mint művészetnek a lényege a befejezetlenség. Ez egy állandó késztetés, a „folyamatosan legyünk többek önmagunknál” művészete. De az igazi válaszom egy  szeretett vers első néhány sora: „A tengerpartot járó kisgyerek/ mindig talál a kavicsok közt egyre,/ mely mindöröktől fogva az övé,/ és soha senki másé nem is lenne.”

     Az Operaházat népszerűsítő plakátok az idén igen figyelemfelkeltőek voltak. Az egyikről te is igen merészen nézel a járókelőkre, egy balerinától szokatlan szerelésben. Tőled is szokatlan?

     F.L.: Az idei operaházi reklámkampány részeként Júlia megszemélyesítése volt a feladatom. Adott koncepció és design, adott rekvizitumok, adott környezet, én csak belebújtam a rám adott „köntösbe”. Újszerűen provokatív és modern lett, és bizonyára ez volt a cél. Sokan hívtak, üzentek, hogy tetszik nekik. Büszke voltam, hogy én is hozzájárulhatok ahhoz, hogy az opera, a balett, és maga az Operaház és a majdani Erkel Színház benne legyen a mindennapi köztudatban. Nekem személyesen is fontos, hogy a műfaj mindenkihez eljusson. A balett nem attól „klasszikus”, hogy ódon és régies, mindig minden újraértelmezhető, aktualizálható, a lényeg a hitelesség. Ezt kötelező megtalálni!

(Fotó: Czank Lívia, Andrea P. Merlo, Emmer László)

      Mit csinálsz, ha éppen ki szeretnél kapcsolódni?

     F.L.: Táncolok! Persze én is szeretek világot látni, utazni, szórakozni. A testnek és a léleknek szüksége van a pihenésre.

     Ha jól tudom, akkor a nyár sem teljesen a pihenésről szól, ugyanis Szegedi Szabadtéri Játékokon a Bajazzók c. operában táncoltál. Hogy kerültél oda? Igaz az, hogy nem csak a tánc szeretete, hanem komolyabb érzelmek is fűznek a darabhoz?

     F.L.: Igen, fűznek „érzelmek” a darabhoz. Egyrészt szakmai alapon fontos volt, hogy az idei nyáron is legyen táncos feladatom. Innen is köszönöm, hogy Kerényi Miklós Gábor, az Operettszínház igazgatója megtisztelt a bizalmával, és egy operaházi művészkollégámmal egyetemben meghívott bennünket Szegedre a Bajazzók és a Parasztbecsület táncos közreműködőinek. Nagy öröm volt számomra, hogy majd két hétig együtt dolgoztunk, szabadtéri operában még nem szerepeltem, sikeres két előadáson vagyunk túl. Másrészt fontos volt számomra mindkét előadás azért is, mert együtt lehettem a színpadon azzal, aki közel áll a szívemhez. Ez is premier volt, csak lelki értelemben. Eruptív, mint a lávafolyam. A magánélet persze szent, nem tartozik senkire, legkevésbé a nyilvánosságra, de a személyes boldogság érzése megosztható. Köszönöm a sorsnak, hogy mindez így alakult.

     Ősszel miben láthatunk az Operaházban?

    F.L.: Ezt még nem tudom elárulni, mert az operai gyakorlattal ellentétben a balett-szereposztásokat mindig később hozzák nyilvánosságra. A balettigazgató és a Jóisten, aki remélem, súgott neki, már bizonyára tudja.

    Szerencsés flótás- kortárs operett

   A Városmajori Szabadtéri Színpadon egész nyáron tobzódtak a jobbnál jobb előadások. Több vidéki színház vendégelőadását is láthattuk és mindegyik társulat megtett mindent azért, hogy a budapesti közönség elégedett legyen. Kicsit szomorú, hogy nem fut minden előadás teltházzal, de a szombat esti Szerencsés flótás c. kortárs operett megtöltötte a nézőteret és a lelkesedés is megvolt.

   És akkor itt álljunk meg egy szóra... kortárs és operett. Jól hangzik, de vajon mit is takar? Kortársnak kortárs volt, modern díszlet, újrahangszerelt dalok, Gergye Krisztián modern koreográfiája, ám kevésbé lehet operettnek nevezni, inkább csak egyszerűen zenés darabnak. A HOPPart és a TÁP Színház közös produkciója valami egészen újat és nem túlzok, ha azt mondom, hogy egészen egyedit varázsolt a színpadra. A zenei aláfestést a Budapest Bár szolgáltatta és ettől a darab kicsit átvette a zenei stílusukat, de ez csak az előnyére vált.

   Fiatal és tehetséges művészek garmadája vonult fel a színpadra és mutatott valami újat, valami nagyon vidámat és néhol abszurdat, de mindenképpen meglepőt. A HOPPart társulatnak sikerült az, amiről a honlapjukon a bemutatkozásnál írtak: "Céljuk egy olyan zenés színházi forma kialakítása, amilyen még nincs Budapesten. Szeretnék hasznosítani az egyetemen megszerzett tudást, szervesen használni a zenét, sőt, akár a prózát is úgy megkomponálni, mintha zenemű lenne."  Mindez elmondható a Szerencsés flótásról.

   A Békeffy-Szenes-Fényes trió neve még ma is jól hangzik az operettek világában, tehát az alapanyag jó volt, bár nem kis bátorság kellett hozzá, hogy ezt az ötvenes években játszódó klasszikust elővegyék, leporolják és teljesen új fazont adjanak neki. Modernizálták, kortárssá tették és miután kicsit megtépték itt-ott, egy üde, örömteli darabot eszkábáltak össze. Többen összeálltak, a Budapest Bár, a TÁP Színház, a HOPPart, a FÜGE és ennek a szerencsés találkozásnak köszönhette a sikerét ez a Szerencsés flótás: Kiss Péter és a többiek.

   A fodrászszalonban zajlik az élet, ha éppen nem a vendégek körül, - mert mondjuk nincsenek - akkor az ott dolgozók banzájoznak. Kiss Péter egy szerencsétlen fickó, aki tele van jóindulattal, előzékenységgel és egy jó adag önbizalomhiánnyal. Ebből kifolyólag képtelen elhinni, hogy a csinos barna hajú fodrászlány, Ilonka, aki valójában szőke, viszonozza az érzéseit. Legjobb barátja, egyben kollégája, Karcsi, szintén odavan a manikűrös Blankáért, de ő sem túl bátor. Ha még ez a szerelmi kettős nem lenne elég, akkor ott van a szalon vezetője, a nagybajuszú, nagyszívű és mindent elnéző Ede, akinél inkább otthon áll a bál. E kis kollektíva mindennapjait felborzolja a tökéletes hajárnyalatot hajkurászó dizőz és a szintén gyakran betoppanó, örökké hibátlan öltözetben és modorban megjelenő Detre, akire mindkét fiú féltékeny. A szerelmek alakulnak, a főhősök elmennek mulatni is, ahol a szálak csak még inkább összekuszálódnak, de nem operett az operett, ha ez nem így történne.

   Fekete Ernő, Kiss Péter szerepében azt a szerencsétlen flótást alakítja, aki még nem tudja, hogy milyen szerencsés is ő minden téren. A színész játéka hiteles és sokszor olyan öniróniával és sajnálkozással mesél eddigi szerencsétlen életének részleteiről, hogy ha közelebb ülök, akkor talán még fel is ugrottam volna a színpadra egy baráti megpaskolás erejéig. Ilonkát, az édes kis kolleginát, Kiss Diána Magdolna tökéletesen hozta, akiben azért naivsága ellenére is több bátorság volt, mint választottjában. Egy vérbeli kis színésznő, jó színészi játékkal, szépen csengő hanggal és mozgással. Dankó István Karcsiként nem a hangjára fektette a hangsúlyt, hanem a színészi játékra és ezzel jó párszor megnevettette az ottlevőket, ahogy partnere, a Blankát megformáló Szilágyi Katalin is. Detre szerepében az ígéretes fiatal tehetség, Tasnádi Bence csillogtatja meg főleg tánctudását, de hangja sem marad el ettől.

   A dizőz szerepében a Budapest Bárral is gyakran fellépő Németh Juci volt, aki ezen az estén bebizonyította, hogy nemcsak az éneklésben tündököl, hanem ha kell, akkor a színészként is profi. Zenésztársa, Farkas Róbert is be-beugrik, mint az OTP embere, igaz csak egy-egy mondat erejéig. Az operettől szokatlanul volt még egy érdekes szerep, a Kiss Péter lelkiismeretét alakító Gyanú, Kollár-Klemencz László (Kistehén Tánczenekar frontembere) személyében, akinek meggyőző játéka teljesen magával ragadott, ő volt az „ördög magyar hangja”.

   És már majdnem elfelejtettem a Konferansziét, Fekete Ádámot, akit pedig nem szabadna, mert a bevezetőt, átvezetőt és a végén az összefoglalót olyan szellemesen tálalta a közönségnek, hogy ha nem lett volna, akkor biztos mi magunk követeltük volna. Felrázó figurája volt a darabnak, Keresztes Tamás is, a hibbant professzor, gyakran csalt nevetést az arcunkra.

   Azért nem is említettem külön a művészek hangját, mert ez a darab, bár rengeteg betéttel volt teletűzdelve, mégis a prózára és a játékra volt kihegyezve és ez csak jót tett neki.

   A Szerencsés flótás nemcsak a dalok, hangszerek és díszletek miatt nyújtott újat, hanem a miatt is, hogy egy olyan előadás szemtanúi lehettünk, ahol készek voltak minden pillanatban meglepni, valami olyannal előrukkolni, amit az ember még álmában sem képzel el.

   Szívesen újranézném.