Interjú Felméry Lilivel
A zenés színház közel áll hozzám, ezért gondoltam pár éve, hogy a komolyabb műfajokkal is megismerkedem, de csak egy jó találkozásom volt az operával, mégpedig a Bohémélettel. Ezek után mégsem kerültem a Magyar Állami Operaházat, mert rákaptam a balettre, amelynek csodálatos világa teljesen magával ragadott. Volt olyan, amelyiket többször is megnéztem, több szereposztásban, de akkor még nem találkoztam az Operaház ifjú tehetségével, Felméry Lilivel. 2010-ben viszont egy friss, üde és törékeny balerina szárnyalt be Júliaként a színpadra, meghódítva a közönséget és engem is. Ő volt Felméry Lili. Őt kérdeztem a balettművészet szépségéről.
Már régóta készülök arra, hogy egy balerinával beszélgessek, az pedig, hogy téged kérdezhetlek, külön öröm nekem. Címzetes magántáncos vagy az Operaházban, ez miben különbözik az első magántáncostól?
Felméry Lili: Egy, a pályája elején álló táncosnak sosem a rangok a fontosak, hanem a lehetőségek. Ha egy színház vezető táncosa nem kap tudásához méltó szerepeket, mit sem ér, hogy ő az első. A balett világában egyébként is viszonylagos minden. Egy főszerep, vagy egy karakter megformálása nem beosztás kérdése. Ugyanazt a koncentrációt és odaadást igényli. Persze nem vagyok naiv, tudom - különösen formai, hatalmi és egzisztenciális szempontokból - van jelentősége a beosztásnak. A címzetes magántáncos olyan szereplő, aki a színházvezetéstől lehetőséget kaphat bármilyen szerep megformálására, színpadiasan szólva lehet barátnő, udvarhölgy, vagy királynő is. Bár királynő egy előadásban mindig csak egy van…
(Fotó: Andrea P. Merlo, Hegyesi Gergely, Kanyó Béla)
Szerintem a művészeti ágak közül ez követel a legtöbb önfegyelmet és lemondást. Tudom, hogy szerinted ez nem áldozat, mert szereted és gondolom enélkül már nem is lenne teljes az életed, de volt olyan, amikor már te is úgy gondoltad, hogy túl nagy az ár?
F.L.: A táncos, ha megvan benne a szakmai alázat és szeretet, a teljesség felé törekvés örök vágya, mindent azért tesz, hogy a mozdulat, a szerep tökéletes legyen. Az önfegyelem itt a dolgok alapja, s a cél „legyőzni a testet”, magasabbra ugorni, többet forogni és mindig többre vágyni. Ebben a mindennapi küzdelemben nincs helye a kicsinyes mérlegelésnek, el kell dönteni az alapkérdést: akarok-e, tudok-e több lenni önmagamnál?
A Fekete hattyú óta mi, a közönség is kaptunk egy képet a balettművészet áldozatos háttérmunkájáról. Szinte biztos vagyok benne, hogy te is láttad a filmet, mennyire van igazságtartalma?
F.L.: A „Fekete hattyú” egy átélésre sarkalló dramaturgia. Ezt tökéletesen veszi a néző, a döbbenet erejével hat rá, ahogyan egy balettművész megéli a mindennapokat. Ez egy látvány-fikció, amely tartalmaz valóságos elemeket, de mint tudjuk, az élet némileg másképp működik. Egy ilyen alkotást azonban nem érdemes szakmai szemüvegen keresztül elemezni.
Beszéljünk azért rólad is. Először a Rómeó és Júliában debütáltál, mint Júlia. Álomszerep végzős művésznek. Azt hiszem, egy szerep eltáncolása ugyanúgy kíván színészi játékot is. Ezt is tanítják a főiskolán? Te honnan merítettél Júlia megformálásához?
F.L.: Igen, ez életem első igazi főszerepe volt, hála Hágai Katalinnak, aki kiszemelt erre a feladatra. Hihetetlen nagy megtiszteltetés egy 18 éves végzős balerinának, hogy az Operaházban, Seregi László darabját táncolhatja azokkal a művésztársakkal, akikre mindig felnézett. Az Operaház színpada nekem a világ közepét jelentette. Azt a helyet, ahova - mestereim bíztatására - mindig vágytam. Júlia pedig az örök szerepálom.
A színészi játék a főiskolán tantárgy, kiváló művésztanárok tanítják. Az igazi tanító persze a nagybetűs élet volt. Ennek legfontosabb része a koreográfus, Seregi mester és Kaszás Ildikó iránymutatása, minden, amit ők Júlia szerepéről gondoltak és tanítottak a próbákon. Mindez átitatódott, átszűrődött az akkori testemen-lelkemen. No és persze Rómeón, akivel ketten vagyunk egyek, végigjárva saját színpadi utunkat. Egy életre szóló ajándék ez a debütálás, hálás vagyok a sorsnak érte.
(Fotó: Kanyó Béla)
Ha már a Fekete hattyúról beszéltünk, láttam, hogy csodálatos képek készültek rólad a Hattyúk tavát idéző jelmezben. Készen állnál Odile szerepére?
F.L.: Egy ilyen kérdés mindig zavarba hoz. Ha arra vonatkozik, hogy az ember megtesz-e mindent azért, hogy kellő életkorban, kellő tapasztalattal, kellő szakmai és lelki tudás birtokában megtalálja őt egy fontos szerep, akkor természetesen az a válaszom, hogy én mindent alárendelek az életemben annak, hogy helyt állhassak. Ugyanakkor „valamire készen állni” nekem mindig a teljesség és a befejezettség érzését hordozza. A balettnek, mint művészetnek a lényege a befejezetlenség. Ez egy állandó késztetés, a „folyamatosan legyünk többek önmagunknál” művészete. De az igazi válaszom egy szeretett vers első néhány sora: „A tengerpartot járó kisgyerek/ mindig talál a kavicsok közt egyre,/ mely mindöröktől fogva az övé,/ és soha senki másé nem is lenne.”
Az Operaházat népszerűsítő plakátok az idén igen figyelemfelkeltőek voltak. Az egyikről te is igen merészen nézel a járókelőkre, egy balerinától szokatlan szerelésben. Tőled is szokatlan?
F.L.: Az idei operaházi reklámkampány részeként Júlia megszemélyesítése volt a feladatom. Adott koncepció és design, adott rekvizitumok, adott környezet, én csak belebújtam a rám adott „köntösbe”. Újszerűen provokatív és modern lett, és bizonyára ez volt a cél. Sokan hívtak, üzentek, hogy tetszik nekik. Büszke voltam, hogy én is hozzájárulhatok ahhoz, hogy az opera, a balett, és maga az Operaház és a majdani Erkel Színház benne legyen a mindennapi köztudatban. Nekem személyesen is fontos, hogy a műfaj mindenkihez eljusson. A balett nem attól „klasszikus”, hogy ódon és régies, mindig minden újraértelmezhető, aktualizálható, a lényeg a hitelesség. Ezt kötelező megtalálni!
(Fotó: Czank Lívia, Andrea P. Merlo, Emmer László)
Mit csinálsz, ha éppen ki szeretnél kapcsolódni?
F.L.: Táncolok! Persze én is szeretek világot látni, utazni, szórakozni. A testnek és a léleknek szüksége van a pihenésre.
Ha jól tudom, akkor a nyár sem teljesen a pihenésről szól, ugyanis Szegedi Szabadtéri Játékokon a Bajazzók c. operában táncoltál. Hogy kerültél oda? Igaz az, hogy nem csak a tánc szeretete, hanem komolyabb érzelmek is fűznek a darabhoz?
F.L.: Igen, fűznek „érzelmek” a darabhoz. Egyrészt szakmai alapon fontos volt, hogy az idei nyáron is legyen táncos feladatom. Innen is köszönöm, hogy Kerényi Miklós Gábor, az Operettszínház igazgatója megtisztelt a bizalmával, és egy operaházi művészkollégámmal egyetemben meghívott bennünket Szegedre a Bajazzók és a Parasztbecsület táncos közreműködőinek. Nagy öröm volt számomra, hogy majd két hétig együtt dolgoztunk, szabadtéri operában még nem szerepeltem, sikeres két előadáson vagyunk túl. Másrészt fontos volt számomra mindkét előadás azért is, mert együtt lehettem a színpadon azzal, aki közel áll a szívemhez. Ez is premier volt, csak lelki értelemben. Eruptív, mint a lávafolyam. A magánélet persze szent, nem tartozik senkire, legkevésbé a nyilvánosságra, de a személyes boldogság érzése megosztható. Köszönöm a sorsnak, hogy mindez így alakult.
Ősszel miben láthatunk az Operaházban?
F.L.: Ezt még nem tudom elárulni, mert az operai gyakorlattal ellentétben a balett-szereposztásokat mindig később hozzák nyilvánosságra. A balettigazgató és a Jóisten, aki remélem, súgott neki, már bizonyára tudja.