Szerencsés flótás- kortárs operett
A Városmajori Szabadtéri Színpadon egész nyáron tobzódtak a jobbnál jobb előadások. Több vidéki színház vendégelőadását is láthattuk és mindegyik társulat megtett mindent azért, hogy a budapesti közönség elégedett legyen. Kicsit szomorú, hogy nem fut minden előadás teltházzal, de a szombat esti Szerencsés flótás c. kortárs operett megtöltötte a nézőteret és a lelkesedés is megvolt.
És akkor itt álljunk meg egy szóra... kortárs és operett. Jól hangzik, de vajon mit is takar? Kortársnak kortárs volt, modern díszlet, újrahangszerelt dalok, Gergye Krisztián modern koreográfiája, ám kevésbé lehet operettnek nevezni, inkább csak egyszerűen zenés darabnak. A HOPPart és a TÁP Színház közös produkciója valami egészen újat és nem túlzok, ha azt mondom, hogy egészen egyedit varázsolt a színpadra. A zenei aláfestést a Budapest Bár szolgáltatta és ettől a darab kicsit átvette a zenei stílusukat, de ez csak az előnyére vált.
Fiatal és tehetséges művészek garmadája vonult fel a színpadra és mutatott valami újat, valami nagyon vidámat és néhol abszurdat, de mindenképpen meglepőt. A HOPPart társulatnak sikerült az, amiről a honlapjukon a bemutatkozásnál írtak: "Céljuk egy olyan zenés színházi forma kialakítása, amilyen még nincs Budapesten. Szeretnék hasznosítani az egyetemen megszerzett tudást, szervesen használni a zenét, sőt, akár a prózát is úgy megkomponálni, mintha zenemű lenne." Mindez elmondható a Szerencsés flótásról.
A Békeffy-Szenes-Fényes trió neve még ma is jól hangzik az operettek világában, tehát az alapanyag jó volt, bár nem kis bátorság kellett hozzá, hogy ezt az ötvenes években játszódó klasszikust elővegyék, leporolják és teljesen új fazont adjanak neki. Modernizálták, kortárssá tették és miután kicsit megtépték itt-ott, egy üde, örömteli darabot eszkábáltak össze. Többen összeálltak, a Budapest Bár, a TÁP Színház, a HOPPart, a FÜGE és ennek a szerencsés találkozásnak köszönhette a sikerét ez a Szerencsés flótás: Kiss Péter és a többiek.
A fodrászszalonban zajlik az élet, ha éppen nem a vendégek körül, - mert mondjuk nincsenek - akkor az ott dolgozók banzájoznak. Kiss Péter egy szerencsétlen fickó, aki tele van jóindulattal, előzékenységgel és egy jó adag önbizalomhiánnyal. Ebből kifolyólag képtelen elhinni, hogy a csinos barna hajú fodrászlány, Ilonka, aki valójában szőke, viszonozza az érzéseit. Legjobb barátja, egyben kollégája, Karcsi, szintén odavan a manikűrös Blankáért, de ő sem túl bátor. Ha még ez a szerelmi kettős nem lenne elég, akkor ott van a szalon vezetője, a nagybajuszú, nagyszívű és mindent elnéző Ede, akinél inkább otthon áll a bál. E kis kollektíva mindennapjait felborzolja a tökéletes hajárnyalatot hajkurászó dizőz és a szintén gyakran betoppanó, örökké hibátlan öltözetben és modorban megjelenő Detre, akire mindkét fiú féltékeny. A szerelmek alakulnak, a főhősök elmennek mulatni is, ahol a szálak csak még inkább összekuszálódnak, de nem operett az operett, ha ez nem így történne.
Fekete Ernő, Kiss Péter szerepében azt a szerencsétlen flótást alakítja, aki még nem tudja, hogy milyen szerencsés is ő minden téren. A színész játéka hiteles és sokszor olyan öniróniával és sajnálkozással mesél eddigi szerencsétlen életének részleteiről, hogy ha közelebb ülök, akkor talán még fel is ugrottam volna a színpadra egy baráti megpaskolás erejéig. Ilonkát, az édes kis kolleginát, Kiss Diána Magdolna tökéletesen hozta, akiben azért naivsága ellenére is több bátorság volt, mint választottjában. Egy vérbeli kis színésznő, jó színészi játékkal, szépen csengő hanggal és mozgással. Dankó István Karcsiként nem a hangjára fektette a hangsúlyt, hanem a színészi játékra és ezzel jó párszor megnevettette az ottlevőket, ahogy partnere, a Blankát megformáló Szilágyi Katalin is. Detre szerepében az ígéretes fiatal tehetség, Tasnádi Bence csillogtatja meg főleg tánctudását, de hangja sem marad el ettől.
A dizőz szerepében a Budapest Bárral is gyakran fellépő Németh Juci volt, aki ezen az estén bebizonyította, hogy nemcsak az éneklésben tündököl, hanem ha kell, akkor a színészként is profi. Zenésztársa, Farkas Róbert is be-beugrik, mint az OTP embere, igaz csak egy-egy mondat erejéig. Az operettől szokatlanul volt még egy érdekes szerep, a Kiss Péter lelkiismeretét alakító Gyanú, Kollár-Klemencz László (Kistehén Tánczenekar frontembere) személyében, akinek meggyőző játéka teljesen magával ragadott, ő volt az „ördög magyar hangja”.
És már majdnem elfelejtettem a Konferansziét, Fekete Ádámot, akit pedig nem szabadna, mert a bevezetőt, átvezetőt és a végén az összefoglalót olyan szellemesen tálalta a közönségnek, hogy ha nem lett volna, akkor biztos mi magunk követeltük volna. Felrázó figurája volt a darabnak, Keresztes Tamás is, a hibbant professzor, gyakran csalt nevetést az arcunkra.
Azért nem is említettem külön a művészek hangját, mert ez a darab, bár rengeteg betéttel volt teletűzdelve, mégis a prózára és a játékra volt kihegyezve és ez csak jót tett neki.
A Szerencsés flótás nemcsak a dalok, hangszerek és díszletek miatt nyújtott újat, hanem a miatt is, hogy egy olyan előadás szemtanúi lehettünk, ahol készek voltak minden pillanatban meglepni, valami olyannal előrukkolni, amit az ember még álmában sem képzel el.
Szívesen újranézném.