Igazán jóember a Vígben
Igazán nem panaszkodhatunk, ugyanis ebben az évadban három új Brecht bemutató is született. Elsőként az ötödéves bábszakosokat rendezte színpadra Zsótér Sándor (A gömbfejűek és a csúcsfejűek – Ódry Színpad), rövidre rá szintén az ő rendezésében a Radnóti Színház is bemutatta a sajátját (Kurázsi mama és gyerekei) majd pedig a Vígszínház adaptációjában láthattuk a Jóembert keresünk c. darabot, Michal Dočekal prágai rendezőnek köszönhetően.
Az első két előadásnak egy-két része még megfejtésre várt, amikor a Vígszínházban megnéztem a Jóembert keresünk c. zenés játékot, és nagyon jól esett úgy kijönni a darabról, hogy mindent értettem, hogy nem kellett leragadnom egy-egy szimbólumnál elakadva azon, hogy vajon az milyen célt szolgál. A színpad, ahogy a darab története is a távol-keleti színházat idézte meg, minimalista díszlettel, letisztult színpadkép tárult elénk, így szinte semmi nem vonja el a figyelmet a színészről, és ahogy a japán nó-darabokban is. Azt a kevés kelléket, amit mégis használtak az sem volt mindig önmagával azonos, hanem sokszor átlényegült, pl. a pohár fenekét kongatták, mintha az lett volna az ajtó, belerúgtak nem létező tárgyakba, amiket a hang alapján lehetett beazonosítani. A lakás, a bolt igazából csak egy dobozszerű valami, minden mást, amiről beszéltek a néző fantáziájára volt bízva az odaképzelése. A doboz hátsó falán lévő ablakon, egy kivetítő segítségével pedig mindig a kinti időjárást imitálták.
Brecht 1939-től foglalkozott ezzel a darabbal és de csak 1943-ban volt az ősbemutatója Zürichben. Három isten nyakába veszi a világot, hogy legalább egy jó embert találjanak. Több próbálkozás után az egyetlen ember, aki befogadja az nem más, mint Sen Te, a prostituált. Cserében az istenek elegendő pénzzel jutalmaznak meg ahhoz, hogy nyithasson egy dohányboltot, aki ezután sem változik, így jószívűsége kezd egyre inkább a kárára menni, ezért kénytelen kitalálni egy ál-nagybácsit, akinek néha a bőrébe bújik, hogy a sok élősködőt valahogy eltávolítsa. Sui Ta, a nagybácsi olykor megjelenik és keményebb kézzel fogja meg a pénzt. Végül a szerelem lesz az, ami felett még Sui Ta-nak sincs hatalma. Az állástalan pilótával való viszonya viszi őt a végzetébe. Kiforgatja vagyonából és újból az utcára kerülne, ha a viszonzatlanul szerelmes borbély, Su Fu ki nem segítené.
Izgalmas, hogy ezt a vívódást, ahogy egymással küzd a jóság-segítőkészség vagy az életrevalóság (ide más szó kellene) nem csak belső harcként jelenik meg, hanem a két személyiség bőrébe bujása révén egyértelműen végig lehet követni, hogy mikor mi zajlik le Sen Tében. Az óriási dilemmát az ő személye fogalmazza meg, az ember ha jó akar maradni, akkor vajon feltétlenül a saját vesztét jelenti? Michal Dočekal pragai rendező egy nagyon letisztult, mindenki számára érthető és világos darabot adaptált színpadra.
Eszenyi Enikőt kettős szerepben láthatjuk, hiszen a szigorú nagybácsi bőrébe is ő bújik és teljesen hitelesen oldotta meg a két különböző karaktert, ami nem lehetett egyszerű, hiszen sokszor csak pár másodperce volt átállásra. Szerelmét a fiatal és sármos Lengyel Tamás játszotta, laza játékéval, aki bár álmaiért harcol és képes mindenkin átgázolni, de a végső megoldást mégis mástól várja.
Az istenek is több szerepben brillíroztak és ez Brechtnél nem is szokatlan.
Nagyon ütős volt a végén is a brechti kiszólás, ami mindig zavart okoz azzal, hogy a nézők előre sosem tudják, hogy ez a darab része-e vagy sem. A Jóembert keresünk nagyon jól összefogta a dráma mondanivalóját és szinte észrevétlenül elültette a kérdést a jelenlévők fejében: hogy milyen áron maradhatunk jók, és ha mégis azok leszünk, akkor viszont kivétel nélkül fel kell adnunk a saját boldogságunkat?
Játszási időpontok ITT olvashatóak.
Fotók: Almási J. Csaba (Forrás: Vígszínház)