A bányavirág rejtve marad
„Megvan mindenünk, nem szenvedünk szükséget semmiben, mert hagyományos életet élünk, s megelégszünk azzal a kicsikével is, ami nekünk van. Így élünk mi itten. Éldegélünk (…) Itt minden olyan, szép mint egy álom. Mint egy álom. Ebben élünk mi benne. Igen. Ebben.”
A Pinceszínház, annak ellenére, hogy eléggé eldugott helyen van - de hát hol is lehetne egy pince - remek előadásokat tűz repertoárra hónapról hónapra, amelyekért mindenképpen érdemes „alászállni”. A Székely Csaba által írt Bányavirág is egy ilyen fantasztikus darab, amit mindenkinek receptre írnék fel.
A fiatal marosvásárhelyi szerző egy workshop keretében írta meg a drámát, ahol az volt a feladat, hogy egy klasszikus műből kiindulva egy teljesen új alkotást építsenek fel. Így lett a Ványa bácsiból a Bányavirág, a dramaturgiai elemeket megőrizve, de a mai Erdélyre ráhúzva. Később megszületett a folytatás is, a Bányavakság, ami Székely Csaba egyetemi vizsgamunkája volt, majd a trilógia harmadik része, a Bányavíz, ami pedig az Örkény Színház drámapályázatára született, és rögtön első helyen végzett.
Az első és második részt már több társulat is bemutatta, ami nemigen jellemző kortárs, és ráadásul ennyire „friss” drámára. A Bányavíz még várat magára, az eddigi hírek szerint az Örkény Színház az őszi repertoárjába illeszti be.
A Pinceszínház Bányavirága is igen jó sikerült, több díjat is besöpörtek vele és Csizmadia Tibor rendezése mindenképpen megér egy estet, de akár kettőt is (a Bányavakságot még csak készülök megnézni).
A darab egy székely kisfaluban, bocsánat, községben játszódik, ahová nemrég érkezett meg a televízió Magyarországról, hogy bemutassa az erdélyi magyarokat, akik a mai napig szerényen élve őrzik a hagyományokat. Székelyharisnya, bekecs, kalap… minden van, már csak éppen a székelykapu megjelenítése hiányzik. A díszlet egyetlen szegényes, kopottas konyhából áll, ami ferdeségével inkább hajaz egy félig beomlani készülő tárnára, ezzel is jelezve, hogy a bánya bezárása után kezd összeomlani az élet a faluban. Ezeknek a dolgozó embereknek ez volt az egyetlen lehetőségük a munkára, a túlélésre, és most ez szűnt meg. Iván, a bányavezető fia, miután elvesztette az állását, beteg apját ápolja, és bármennyire is groteszknek tűnik, az ő halála lenne az egyetlen megváltás neki. Eladhatná a házat és beköltözhetne a városba új életet kezdeni, az elvágyás és a szorgalom még megvan benne, bár egyre többször győzedelmeskedik a pálinka. A falu orvosa, aki egykor talán megbecsülésnek örvendett, mára szintén az alkohol rabja lett, és gyakran isszák delíriumos kábulatba magukat Ivánnal együtt.
Hihetetlen természetességgel társalognak arról, hogy a faluban, bocsánat, községben egy jó ideje már senki sem hal meg természetes halállal, vagy önmagukkal, vagy valaki mással végeznek az emberek. Miután Iván apja ágyhoz kötött beteg lesz, hazajön féltestvére, Ilonka is a városból, hogy besegítsen az ápolásban. Kicsit menekülés is ez neki, ugyanis fél éve lett öngyilkos a férje. Annyira szeretne kitörni ebből a reménytelenségből, ami a városba költözéssel már egyszer sikerült, hogy ebbe az aszfaltos út nélküli, csupa sárban úszó helyiségben is képes éjjel-nappal, kint-bent magassarkúban járni, ha kell, szatyrot kötve lábára. És bár visszajött a családjához, még mindig hisz benne, hogy létezik olyan férfi, aki meglátja benne a nőt, és nem csak alkoholtól homályos szemmel mered maga elé egész nap, mint ott mindenki. Az orvos, Mihály, látná is, ha nem lenne felesége és gyermeke, sőt, Iván sem igazán testvérként tekint rá.
A szomszéd, Illés, látszólag nagyon elégedett az életével, nem iszik, van egy szép háza, gyümölcsöse, állatai, és egy felesége, aki viszont titkon Ivánra vágyik. Az együgyűen viselkedő és mindig mosolygó gazda az egyetlen, aki boldognak tűnik, de a látszat sokszor csalóka, még az ilyen kis közösségekben is.
Számomra az egyetlen hiteltelen pillanat az, amikor Iván hullarészeg állapotban elárulja Mihálynak, hogy igazából viszontszereti Irmát, holott szemmel láthatólag ő is odavan Ilonkáért, a saját féltestvéréért.
Az alakítások viszont egytől-egyig hitelesek voltak, Kaszás Gergő Ivánja nagyon árnyaltan jelenítette meg a kilátástalanságból menekülő, de érte nem túl sokat tevő székely parasztot. Ízes beszéde természetesnek hatott, nem is súrolta a népmesékből ismert túlzott tájszólást.
Mihály, az orvos, Széles László kitűnő játékában elevenedik meg, és megdöbbentő látni, hogy az egykor diplomát szerző doktor hogyan épült le a szűkös lehetőségeket nyújtó praxisában, ahol még egy köszönömöt sem kapott soha. Elmenne ő már innen, de azzal is tisztában van, hogy szakmai szempontból már késő, a családja sem követné, így igazából az egyetlen út, ha az életet hagyná itt. Arra pedig ő nem képes.
Bozó Andrea mindig lenyűgöz, utoljára a Hát hogy szeret maga engem - Krúdy szerelmes levelezőjében (Pinceszínház) láttam, ott egy sokkal finomabb hölgyet alakított, de mindkettőben kiaknázott minden lehetőséget, hogy autentikus legyen.
Vándor Éva, mint Irma, nyugodt és precíz játékával nagyon jól hozza a türelmesen váró asszonyt, aki csak egyetlen biztatató jelet szeretne, és akkor benne is megmozdulna az elfojtott szenvedély, de Ivánban rejtve marad az érzelem, mint a tárnák mélyén a bányavirág.
Tóth József Illésként nincs túl gyakran a színpadon, de így is brillíroz, állandó mosolya letörölhetetlen.
Sok komikus, humorral bélelt pillanat van, de a szereplők állandóan öniróniát gyakorolnak, így mindvégig érződik a sorsok mögött húzódó tragédia is. Iván ezt egy tömör mondatban össze is foglalja: „Az egyetlen hagyomány, amit őrizünk itten, az, hogy békaszarrá isszuk magunkat, egymás torkának ugrunk, s aztán kimegyünk az erdőre fát lopni. Ez a mi kurva nagy hagyományunk.”
A Bányavirág egy olyan hiánypótló darab, ami végre levakarhatja Erdélyről az idillikus nosztalgiamázat, ami az évek során rárakódott, és egyre csak vastagszik.
Fotó: Zalán Klára
