5 perc a Rock Színházban (1)
A Rock Színház újraéledésének apropóján egy interjúsorozatot szeretnék elindítani, ahol ezek a tehetséges színművészek pár kérdésre válaszolva közelebb engednek magukhoz, és színes képet adnak a társulatról. Így hát minden kedves olvasót egy virtuális utazásra invitálok a Rock Színház virtuális színészbüféjébe.
Mai vendégem: NAGY LÓRÁNT
A Doktorock társulatban is játszol, ahová a Rock Színház művészeti vezetője, Miklós Tibor is becsatlakozott. Pár éve még az előbbi társulat játszotta a Kiálts a szeretetért c. opera-musicalt, most pedig a Rock Színház. Segíts nekem kibogozni a szálakat.
Nagy Lóránt: Igen, ez egy több évre visszanyúló történet, egy több éves kapcsolat, barátság, mester és tanítvány viszony köztem és Tibor között; de mára azt hiszem, hogy ez több is lett ennél. Minden a szülővárosomban, Kisvárdán kezdődött. A 90-es évek elején kisvárdai orvosok, ügyvédek alakítottak egy Doktorock nevű zenekart, amit az évek folyamán dr. Péter Csaba barátom nagyon-nagyon jó érzékkel és kreativitással egy új periódusba vezetett át, kibővítve a csapatot zenészekkel, tanárokkal, diákokkal. Mindezt egy aktuális jótékony cél érdekében. Ez nem volt könnyű. Elsősorban tette ezt azért, hogy a város polgárainak zenés színház iránti igényét kielégítse, hogy egy új közösséget kovácsoljon, s évi két bemutatót hozzon létre, olyat, amit a városunk lakói várnak, amiről beszélnek és ami párbeszédre, s vitára sarkall.
Ez nagyon szép kezdeményezés.
Nagy Lóránt: Igen, és tudod nagy szükség is volt rá! A város nagyszerű adottságokkal rendelkezik. A kisvárdai váron belül kialakított szabadtéri színpad, és a város szívében fekvő színházterem mind alkalmas arra, hogy egy előadás alkalmával közösségi színtér, egy találkozóhely lehessen. Egy hely, ahol emberek megnéznek egy előadást, isznak egy üdítőt és beszélgetnek. Az előadásról, vagy éppen az aktuális, őket foglalkoztató dolgokról. Ez a mai napig számomra a színház egyik fontos küldetése. A kisvárdai „színházi élet”, ha nem vesszük figyelembe az évente egy hétig tartó Magyar Színházak Fesztiválját, siralmas. Koncepciótlan és ötlettelen. A mai napig. Annak idején ebbe a sivár létezésbe robbantunk be a Doktorockkal. Sajnos Csaba már nem lehet köztünk; halála után én vettem át a csapat irányítását; szerveztem, rendeztem, játszottam. Hiszem, hogy Ő, aki rajongott a minőségért, az egyediségért, az unikumért, most megveregeti a vállam. Sajnos már a tavalyi évben történtek olyan dolgok, amik szerintem nem méltóak a Doktorock nevéhez, s Kisvárdán betöltött missziójához, ezért jobbnak láttam ezt az oly régen kötött vérszerződést felbontani, és távozni.
Szomorú a történet vége.
Nagy Lóránt: Számomra igen. De visszatérve az eredeti kérdéshez, 1997-ben ismerkedtem meg Miklós Tiborral. A vasutas zeneiskolában működő musical-stúdióban tanított, ahova mint Toldy Mária tanítvány kerültem be. Ő a Rock Színház egyik alapítójaként, a műfaj magyarországi megteremtőjeként és szerzőként is borzasztóan közvetlenül tanított, beszélt és adott estben vitázott velünk. Szerettük az óráit. Az eredetiséget, a minőség fontosságát, felismerését, s az ezért való kiállást tanította. Visszagondolva, most talán ezek a gondolatok, szavak aktuálisabbak, mint valaha. Silány szövegkönyv alapján, néhány pop/rock dalból összetákolt zenés mjúzikelek közt elvész az igazi érték. Nehezebben tud kiragyogni, de kiragyog. (Nevet) Csak észre kell venni. Észre kell venni, és összefogni azokat a színházi embereket, zeneszerzőket, szövegírókat, rendezőket, színészeket, akik fogékonyak, alkalmasak ezen értékek prezentálására. Tibi, amikor megismertem, ezt csinálta, és ezt csinálja ma is. Ez tiszteletre méltó! De azt azért elmondom, hogy borzasztóan nehéz. Látva a küzdelmét, a vállalását, a műfaj iránti szerelmét... Ez neki egy misszió. Ez a szakadatlan hit. ’97-ben azt gondoltam, Tibornak és Csabának meg kell ismerkedniük. 300 km választja el őket egymástól, de amit az egyik ösztönösen próbál csinálni, azt a másik tudatosan műveli; ebből rossz dolog nem sülhet ki. Igazam lett, igazunk lett. Egy olyan gyümölcsöző kapcsolat alakult ki, aminek következményeként, egymást segítve, jó néhány bemutató jöhetett létre Kisvárdán és Budapesten is. A Kiálts a szeretetért! ősbemutatója Budapesten volt. Újra visszatérve a kérdésre, pár évre rá elsőként az országban nálunk rendezte meg a kisvárdai várszínpadon Tibor, Nagy Anikóval a főszerepben. Csodálatos próbaidőszak volt. A koncentrált felkészülés, a fegyelmezett játék, és Anikó katartikus alakítása; ez mind hozzájárult, hogy az egyik legemlékezetesebb előadás jöjjön létre. Ezt követte nagyon sok vendégjáték a Rock és Musical Színházzal az ország számos pontján, amiket egy idő után már nem is számoltam (nevet), elvesztettem a fonalat, de azt hiszem, Tibi pontos számot tudna neked mondani.
A Kiálts a szeretetért c. musical-operában a vándor, a koldus és Jézus szerepét játszottad a 2005-ös (Rock Színház) és a 2008-as (Kisvárdai Várszínház/Doktorock) előadásban is. Változott-e benned ez a szerep vagy most is ugyanúgy látod?
N.L.: Igen. Idén 33 éves vagyok, és most egy kis misztikum lengi körül az alakításomat... (nevet) De a viccet félretéve, összetett a dolog. Krisztus Urunkat játszani egy színésznek jutalomjáték, felemelő érzés. Viszont én hívőként magasztos feladatként élem meg. A koldus, a vándor és Krisztus három különböző karakter, de mégis ugyanaz. Teréz a koldusban és a vándorban is Krisztust látja, és a nagy víziójában is, ahol Krisztus a karjaiban viszi át az öröklétbe. Nem szeretnék hangzatos dolgokat szajkózni, hogy 6-7 év alatt hogyan érik meg benned egy szerep, mert ez csak úgy jön. Ha voltak mestereid, szerencséd van, mert akkor megtanítottak a szakma alapjaira: beszéd, ének kifejezés, gondolkodás; megtanítottak honnan fogd meg a karaktert, milyen formát adhatsz neki, meddig mehetsz el, mi áll neked jól, miben vagy erős, és miben nem. Ezekkel együtt te állsz a színpadon. Talán most kifejezőbbnek érzem, határozottabbnak a karaktereket - s ebben a rendező is megerősített -, de hogy ez mitől alakul így, azon kívül, hogy próbálsz rá törekedni, azt nem tudom. Jó néhány bemutatóval és a szakmában eltöltött évekkel a hátam mögött talán magabiztosabb vagyok, határozott azt illetően, hogy próbákon meddig mehetek el, mit hagyok bent és mit nem. Amúgy meg valóban 33 éves vagyok. (nevet)
A Krisztusi kor… de nem ez az első munkád a Rock Színházzal. Hogyan kezdődött, mi volt az első szereped?
N.L.: Hú, ezzel most megfogtál. Nem tudom. Szerintem én is végigjártam a szamárlétrát - ami nagyon helyes -, de hogy mi volt az első, azt nem tudom neked megmondani. Most. Utánanézek legközelebbre. Az biztos, hogy a szívem csücske Sondheim Orgyilkososk (Assassins) c. musicaljében John Wilkes Booth volt, aki Abraham Lincoln merénylője. Van egy zeneszerző barátom, aki azt szokta mondani, hogy ez a fazon nem is musicaleket ír, hanem modern kortárs operát. Mindenesetre elgondolkodtató kijelentés. Ismerve a Sweeney Todd-ot, az Into the Woods-ot, és az Assassins-t, igaza lehet. Szóval Booth karakterét imádtam. Borzasztóan nehéz és bonyolult énekes-színész feladat volt. Nehezen adta meg magát, de azt képzeld el, hogy a mai napig emlékszem minden egyes hangjegyre, mondatomra, és arra, hogy mit, mikor, kivel, miért csináltam a színpadon. Fura, de állítólag Sondheim ezt teszi a színésszel. Ki kell csavard magad, és ráadásul „nem enged el”. Érdekes.
Évekig a Győri Nemzeti Színházban játszottál, és ha jól tudom, akkor most éppen szabadúszó vagy. Miért döntöttél emellett?
N.L.:A Győrben eltöltött évek csodálatosak voltak. Szerettem a várost, a színházat, a kollégákat és a koncepciót, amit Nagy Viktor képviselt. Aztán hirtelen jött egy igazgatóváltás, és nem éreztem úgy, hogy teljes mértékben azonosulni tudnék a történtekkel, és a távolabbi elképzelésekkel. Így váltottam.
Azt is megtudtam, hogy a színészet mellett szívesen rendezel. Hogy jött ez ilyen fiatalon? A színészet vagy a rendezés érdekel jobban?
N.L.: Ez eldönthetetlen. Mindkettő fantasztikus. Azt mondják, mikor rendezek, tudok „színészfejjel” is gondolkodni, instruálni, és ez nem elhanyagolható. A Doktorockban éreztem rá a rendezés ízére. Kicsit rá is voltam otthon kényszerítve, de hagytam, mert baromira tetszett. A Színművészetin az osztályfőnököm Kerényi Imre bíztatott mindig, ő figyelemmel is kísérte akkoriban az ilyen irányú – hogy is mondjam - „munkásságomat”. (Nevet)
Hogy fogadtad a hírt, hogy a Rock Színház visszatér a budapesti színházi élet vérkeringésébe? Tudod már, hogy milyen szerepek várnak rád?
N.L.: Csak üdvözölni tudom azt a hírt, az ígéreteket, a kormányzati szándékot, amivel Tibort és a hosszú évek alatt maga köré gyűjtött művészeket – minket - a jövőben kiemeltebb figyelemmel kívánják részesíteni. Ettől csak gazdagabb lesz a színházi élet. Egy más utat mutat a Rock Színház, más a habitusunk, máshogy játszunk és más az ízlésünk. Szerintünk ez a zenés színház jövője, mi így képzeljük el. Azon túl rám is szép feladatok várnak. Tibor négy ősbemutatót álmodott meg erre az évadra: egy Beatles rockfantáziát Mágikus, misztikus utazás címmel, a Hat szerep élni akar című musical-operát és a Kapcsolatok rock-musicalt. Ezekben fontos szerepek várnak. De szándékosan az Eurüdiké musical-operát hagytam utoljára, aminek a szövegkönyvét, verseit Tibor, a zenéjét pedig Kemény Gábor írta, mert ezt én rendezem. A mitológiából az örök Orpheus-történet, egyedülálló hangulattal. Izgalmas. Megfogalmazni újra, amit már előttem oly sokan megtettek - anélkül, hogy kihagynám belőle a spiritualitást – a lemondást.
Előadásképek: Blaskovits Eszter
