Nincs lehetetlen - Mosolyka, kerekesszékkel a világ
Őszintén bevallom, Mosolyka, vagyis Hozleiter Fanny blogjával az elmúlt hetekben találkoztam először. Hallottam már róla, a fejemben volt a neve, de nem tudtam pontosan hova tenni őt. Hiszem, hogy ez nem véletlenül történt így, őt most, életemnek ebben a szakaszában kellett megismernem.
Fanny egy súlyos betegséggel, SMA-val (gerinceredetű izomsorvadás) született, és egész fiatalon tudta meg, hogy az orvosok csak 18 évet jósolnak neki, ám ő rácáfolt az orvostudományra, és mindent megtesz azért, hogy minél teljesebb és boldogabb életet éljen.
Ha meglátjuk, hogy valaki kerekesszékben ül, fehér bottal mászkál az utcán, vagy bármilyen más testi fogyatékossággal, akkor nem igazán tudunk mit kezdeni vele. Először zavarba jövünk, majd vagy túl kedvesek és segítőkészek igyekszünk lenni, vagy csak tovább fokozódik a zavar. Az ilyesmit nem tanítják az iskolában - nem úgy, mint Ausztráliában, ahol ezzel komolyan foglalkoznak-, pedig sokkal hasznosabb lenne, mint hasábok kerületeit számolgatni. És jobban belegondolva, én még nem találkoztam olyan élethelyzettel, ahol egy háromszög átfogója, vagy éppen egy folyadék sűrűségének a pontos megállapítása húzott volna ki a csávából, de olyan emberrel igen, akit nem tudtam hogyan kezelni.
Hozleiter Fanny ezen a zavaron szeretne túllépni, azt szeretné, ha az embert látnák benne, és nem a beteget. Őt olvasva, hallgatva a lelkesedését, és a világhoz való pozitív hozzáállása akaratlanul az olvasót is arra készteti, hogy egy kis leltárt végezzen. A szavaival élve, ne azt vegyük figyelembe, amink nincs, hanem azt, amink van. Persze fontos, hogy célokat tűzzünk ki, kellenek az álmok, de nem szabad görcsösen arra gondolni, hogy mi az, amit nem tudunk megcsinálni. És bár közhelyesen hangzik, hogy nincs lehetetlen, de az ő tapasztalatait, történeteit olvasva tényleg kezdem azt hinni, hogy nincs. Tetszik Fannyban az, hogy amire azt mondják neki, hogy „kérem szépen ez lehetetlen”, akkor azt ő rögtön kihívásnak veszi, és már csak azért is bebizonyítja, hogy nem az. Lehet, hogy több időt vesz igénybe, lehet, hogy körülményesebb, de a döntés mindig a mi kezünkben van. És az is lehet, hogy a végeredmény nem lesz tökéletes, de nem ez számít.
Szívszorító azt olvasni, hogy nekünk mennyi minden természetes, és mennyire nem tudjuk értékelni azt, amink van. A könyv olvasásának hetében egyik este bandukoltam haza a vadiúj magas sarkú bokacsizmámban, és csak arra koncentráltam, hogy mennyire fáj már benne a lábam, sajog a talpam, nyomja a lábujjam, majd eszembe jutott Mosolyka könyve, és az, hogy eldöntöttem, hogy egy picit magamévá teszem az ő világát. Többször emlékeztetem magam arra, hogy miért is tartozom köszönettel, hogy én is részese vagyok ennek a társadalomnak, tehát olyan a világ, amilyenné teszem, legalábbis a szűk környezetemben. Így hát megráztam magam, és megköszöntem az Istennek, hogy van két lábam, amin járhatok, még ha fáj is, és hogy mennyien cserélnének ezzel a fájdalommal - amit bevallok, nem is volt olyan vészes - ha egyszer táncolni vagy futni tudnának. Nehéz a természetest ajándékként nézni, pedig érdemes, mert akkor észrevennénk, hogy nem is bánt az élet velünk olyan mostohán.
A könyvben rengeteg izgalmas - vagyis utólag, és Fanny tollából még inkább annak tűnő - BKV sztori van, és ilyenkor döbbenek rá, hogy nem is olyan nagy probléma az én reggelem, amikor is azon húzom fel magam, hogy az emberek mennyire figyelmetlenek, pofátlanok, és önzőek. Nekem megvan az az előnyöm, hogy bármelyik közlekedési eszközre felszállhatok, és úgy általában a buszvezető haragjától sem kell félnem. Ha késésben vagyok, akkor futhatok a busz után, és jó esetben el is érem. Vagy a mínusz fokokban toporoghatok, és ezzel elkerülöm a teljes átfagyás veszélyét. Vagy ha esetleg az az útvonal nem járható, egy apró újratervezés után egy másik útvonalon könnyedén elérem az úti célomat. Ezek mind nem tűnnek nagy dolgoknak, sőt általában a plafonig szökik a vérnyomásom, ha valami nem úgy történik, ahogy elterveztem, pedig nem vesz el három-négy órákat az életemből, ahogy neki igen. Ő mégis próbál mindenhez a legjobban hozzáállni, és főleg nem azon idegeskedni, ami az ő hatáskörén kívül történik. Ezért lenne jó az ő életszemléletét elsajátítani. Egyszerűbb lenne, és talán sokkal többet mosolyognánk is, de természetesen Fanny élete sem csak mosolygásból áll, számtalanszor került mélypontra, azzal a különbséggel, hogy míg sokan nem képesek felállni, ő megteszi, még ha nem is a szó szoros értelemben.
Én is legtöbbször csak abba az irányba nézek, ahol a „többet” osztogatták, és azon szomorkodom, hogy neki ez vagy az miért jár, pedig ott van a másik oldal is, akiknek sokkal kevesebb jutott, és ha ezt jobban megnézném, akkor azt is látnám, hogy én mennyivel kaptam többet a sorstól. Meg kell tanulni abból gazdálkodni, ami van, és nem mindig azon sírni, ami nincs.
Sokan azt hiszik, hogy Mosolyka mára már egy brand, és ahogy Fanny is írja, egy egész pr-csapat van mögé épülve, neki pedig nincs más dolga, mint mosolyogni, de aki egy kicsit ismeri őt, vagy elolvassa a könyvét, az hamar rájöhet, hogy milyen hosszú utat tett meg idáig. Hányszor futott a kerekesszékével a kátyúba, és én személy szerint azt hiszem, már rég feladtam volna, ő viszont nem ezt tette, és amit most látunk körülötte, az ennek a jutalma, de a legnagyobb még várat magára. Én teljes szívemből kívánom, hogy a legnagyobb álma is valóra váljon, mert tényleg megérdemli, nem csak ül a fenekén - na jó, de igen - , hanem mindent megtesz, hogy magán, és ezáltal főként másokon segítsen.
Én mindenképpen elvetem a saját babomat, számozottan vagy számozatlanul, és ugyanezt tanácsolom mindenkinek. Aki pedig nem érti, hogy miért akarok babot vetni, ráadásul sorszámozottat, az olvassa el Fanny könyvét, és meg fogja érteni.
Hozleiter Fanny - Mosolyka: Te döntesz
Kiadó: Libri Kiadó, 2013