Like Me!

          5 perc a Rock Színházban (3)

   A Rock Színház újraéledésének apropóján egy interjúsorozatot szeretnék elindítani, ahol ezek a tehetséges színművészek pár kérdésre válaszolva közelebb engednek magukhoz, és színes képet adnak a társulatról. Így hát minden kedves olvasót egy virtuális utazásra invitálok a Rock Színház virtuális színészbüféjébe.

     Mai vendégem: NAGY ANIKÓ

    Ha valaki tényleg oszlopos tagja a Rock Színháznak, akkor te az vagy. Ezer szálon kötődsz hozzá, egészen a kezdetektől. Mindig is létezett valamilyen formában, s mivel a férjed, Miklós Tibor a művészeti vezető, jobban belelátsz a háttérmunkába is. Milyen indíttatásból jött, hogy idén újból intenzíven jelen legyetek a színházi világban? Vagy miért csak most?

   Nagy Anikó: 1981 őszén lettem a társulat tagja, és azóta is igyekszem teljesíteni a közösen vállalt missziót. Nagyon sokat kaptam, gyönyörű szerepek egész sorát játszhattam el elsőként idehaza, sőt az egész világon. Mindezért képességeim legjavát adtam, kitartottam a legnehezebb években is. Harmincnál több új magyar mű sikerét szolgálhattam a munkámmal.

   A mostani „nagy menetelésünk” 2011 végén kezdődött a Pesti Magyar Színiakadémia megmentésére szolgáló koncertekkel, folytatódott a Tom Sawyer és Huckleberry Finn kalandjai bemutatásával, az Életmű c. albumom elkészítésével, a Jentl 850-ik előadásával, az Egy bohém rapszódiája felújításával, a Casanova rózsái és a Szegény gazdagok lemezfelvételeivel, majd az idei bemutatóinkkal. Mindeközben kialakult egy új társulati mag – rengeteg fiatallal –, meggyőződésem szerint ez a legképzettebb és legszerethetőbb csapat színházunk három évtizedes történetében. Amit a férjemmel és társainkkal együtt teszünk, azt a jövőért is csináljuk, szerzőinket és műveiket szolgálva a magyar musical ügyét erősítjük. Noha egy meglehetősen önző szakma, a színészet a hivatásom, azt hiszem, hogy az évek során, ahogy Tiborból, belőlem is kiveszett minden önzés, a személyes sikernél fontosabb számunkra az ügy életben tartása, a közös siker.

      Az sem titok, hogy a lányotok, Eponin is erre a pályára lépett, mondhatjuk, szinte belenőtt. Milyen érzéssel tölt el, amikor együtt vagytok a színpadon? Mennyire óvtad ettől a szakmától?

   N.A.: Eponin két éves kora óta színpadon van, és ha volt is gyermekkorának egy rövid szakasza, amikor „csak” néző szeretett volna lenni előadásainkon, végül teljes szívvel ezt a pályát választotta. Kiemelkedő adottságokkal rendelkezik, alázattal és szorgalmasan dolgozik bármilyen súlyú és méretű szerepet kap. Volt része sikerekben, elismerésben, kapott már pofonokat is, de bármennyire óvnám is őt a rá váró megpróbáltatásoktól, úgy tűnik, hogy Kerényi Imrének volt igaza, aki egy előadás után azt mondta a Madách Színházban: „Kifejező arc, gyönyörű szempár, fantasztikus hang – menthetetlenül színésznő lesz belőle”.

    Ki szokta kérni a véleményed egy-egy szerepről, milyen a kapcsolatotok?

  N.A.: Sok mindent megbeszélünk, de tudom a határt, nem szeretnék rátelepedni, megfojtani a kreativitását. A stúdiófelvételeken szigorú vagyok vele, praktikus dolgokban adok néha tanácsokat, de nem többet, mint a többi fiatalunknak. Velük legalább annyit foglalkozom egy-egy bemutatónál, mint a lányunkkal, ez is része annak a munkámnak, amit jobb elnevezés híján „énekmester” címmel ruháztunk fel.

   A kritika nagyon dicséri a Kiálts a szeretetért! c. musical-operában nyújtott alakításod, és be kell vallanom, hogy engem is nagyon lenyűgözött. Honnan merítettél?

   N.A.: Teréz Anya életének és munkásságának színrevitele, a Kiálts a szeretetért! létrehozása számomra nem csupán egy nagy szerep lehetőségét adta, hanem egyfajta megváltással is szolgált: hiszem, hogy jobb ember lettem tőle. Ebben része volt a budapesti rendházban végzett hétvégenkénti munkámnak a nővérek segítőjeként, része volt az Anya gondolatainak, imáinak, feljegyzéseinek megismerése, a teljes lelki és fizikai odaadás megtapasztalása. Ha néhányan spirituális élményként élték meg színpadi teljesítményemet és ezt el is mondták, le is írták, akkor valóban a legtöbbet tettük meg, amit egy színház, egy előadás megtehet bármikor is. Fontos állomás az életemben, ott a helye Anna Karenina, Lady Ashton, Lillith, Jentl, Mária Magdolna, Eponine, vagy a Bestia kettős főszerepe mellett, de a mondottak miatt talán több is ezeknél.

    Sok évet töltöttél el az Operettszínházban, nem csábít vissza kőszínház nyújtotta biztonság?

   N.A.: Valóban sokszor szerepeltem az Operettszínház színpadán, ma is játszom az Abigél operettszínházi produkciójában, sok barátom és tanítványom dolgozik ott, de én a Rock Színházhoz, a Magyar Musical Műhelyhez tartozom.

   A Rock Színházban talán nincs is olyan előadás, amiben ne lenne szereped, így gondolom tisztában vagy a jövőbeni bemutatókkal is, mesélnél egy kicsit róluk?

   N.A.: Ha jól tudom, Teréz Anya után négy anyaszerep vár rám, először a Mágikus, misztikus utazás Bors őrmester Árva Szívek klubjának zenekarával előadásain játszom Billy Shears édesanyját, majd a Hat szerep élni akar című Pirandello adaptáció tragikus sorsú anya figuráját, utána az Eurüdiké színésznő mamáját és a Kapcsolatok mama szerepét kezdem el próbálni. Közben persze játszhatom Jentlt is, jövőre elérünk a 900-ik előadáshoz. De most a legfontosabb a Beatles koncert-fantázia budapesti bemutatója a Benczúr Ház szabadtéri színpadán, csodálatos dalokat énekelhetünk, méghozzá Tibor gyönyörűséges szövegeivel, melyeket elsőként „zsűrizhettem le” szinte megszületésük pillanatában – újra azt képviselhetjük, amiben hiszünk: Zene, Gondolat, Érték és Rend. Az alternatív társulatok hitével és áldozatvállalásával csinálunk profi zenés színházat, kis pénzből, de hatalmas elszántsággal.

Fotó: Blaskovits Eszter

Legközelebbi előadások: Mágikus Misztikus Utazás a Beatles dalaival, Benczúr Ház

    Újra a Városmajorban

   Új plakáttal, új szereplőkkel, de ugyanolyan lendülettel ismét a Városmajori Szabadtéri Színpadra került a Szerencsés flótás c. kortárs operett Vajdai Vilmos rendezésében. Tavaly már írtam erről az előadásról, és akkor úgy fejeztem be, hogy szívesen újranézném. Bárcsak minden kívánságom így teljesülne. Idén csak a különbségekről írok, részletesebben itt olvashatnak.

   Kicsit mindig félek, ha szereplőcsere van, de itt pár perc után ráébredtem, hogy nincs mitől, Molnár Gusztáv legalább olyan jó Kiss Péter, mint a tavalyi Fekete Ernő, és ebben kolleginája Kiss Diána Magdolna is a segítségére volt. Összeforrott játékukat öröm volt nézni. Kiss Péter karaktere még mindig szerencsétlenül csetlett-botlott a színpadon, szerencsés helyzetének éppúgy nem volt tudatában, és ezt meggyőző játéka ki is fejezte. Ilonka naivitása sem változott, Kiss Diána Magdolna most is remekelt, ahogy Németh Juci harsány stílusa is maradt a régiben.

    A legjobb barát szerepében tetszelgő Karcsi volt a másik színész, aki új szereposztásban jelent meg. Janklovics Péter játéka talán kevésbé volt meggyőző, egy-egy humoros beszóláson kívül inkább fáradtnak tűnt a játéka. A lányok terén nem volt változás, így Blankának is maradt a tavalyi megformálója, Szilágyi Katalin, akinek nyersessége és temperamentuma most is lendületet adott az előadásnak. A Katona Színház fiatal művésze, Tasnádi Bence is visszatért a tavalyi gárdához, és apróbb szerepe ellenére is emlékezetes volt az alakítása: Detre a nagyvilági figura, aki főállásban „csak” pincér. Ede mogorva bajusza alatt Újlaki Dénes még mindig tud humorosat nyújtani. Az őrült pszichológus szerepében Keresztes Tamás helyett idén Jankovics Pétert láthattuk, de ugyanolyan elmebetegnek, mint tavaly.

    A Budapest Bár zenéje most is fantasztikusan szólt, és a Kistehén Tánczenekar frontembere Kollár-Klemencz László hátborzongató hangjától - szigorúan jó értelemben – most is felállt a szőr a hátamon.

   És idén is majdnem kihagytam Fekete Ádámot, talán azért, mert a szószerinti értelemben nem szereplője a darabnak, hanem ő a fergeteges humorú konferanszié, aki átvezet minket a jeleneteken.

   A kis kollektíva mindennapjai most is sok nevetést csaltak ki a nézőkből, és még mindig tartom a tavalyi kijelentésem:

szívesen újranézném!

     A FÜGE, a HOPPart, a TÁP Színház, a Budapest Bár és a Szabad Tér Színház közös produkciója. 
     Fotó: Vermes Kata

       5 perc a Rock Színházban (2)

   A Rock Színház újraéledésének apropóján egy interjúsorozatot szeretnék elindítani, ahol ezek a tehetséges színművészek pár kérdésre válaszolva közelebb engednek magukhoz, és színes képet adnak a társulatról. Így hát minden kedves olvasót egy virtuális utazásra invitálok a Rock Színház virtuális színészbüféjébe.

   Mai vendégem: DÉR HENI

   Ha jól tudom, akkor tavaly megkaptad életed első színházi szerepét a Hírnév ára c. koncert-musicalben a Rock Színházban. Hogy jött ez a szerep?

Dér Heni: Tibi (szerk. Miklós Tibor) nem tudom, hogy milyen alapon, de ráérzett arra, hogy mi az álmom. Mindig is vonzott a színház, de igazából nem akartam ajtóról-ajtóra járni és kopogtatni egy szerepért. Úgy voltam vele, hogyha valaki lát bennem valamit, akkor úgyis megtalál.

    És úgy látszik ez bejött…

D.H.: Igen, Tibi észrevette, hogy jó lennék színpadon és megkeresett. Nagyon örültem a felkérésnek, megtiszteltetés számomra, hogy ilyen bizalmat szavazott nekem. Először kicsit megijedtem, mert egy olyan szerepet kaptam, amihez igazság szerint semmi közöm. Megfordult a fejemben, hogy nem tudom majd hitelesen visszaadni a kissé duci lányt, de így még nagyobb volt a kihívás. És a visszajelzések pozitívak voltak.

   A nemrég hivatalosan is „újraéledt” Rock Színházban immár a Kiálts a szeretetért c. fantasztikus darabban állhattál újra színpadra. Mennyire komolyak a színészi terveid? Csinálnád ezt hosszútávon is az éneklés mellett?

D.H.: Ameddig az időmbe belefér, addig biztosan. Nagyon fontos számomra a színház, és eléggé elszomorít, hogy Magyarország kulturálisan ennyire elmaradt. A színházak nincsenek rózsás helyzetben, és a színészek megbecsülése sem. Amíg egy énekes értéke fel van fújva, mint egy lufi, addig sokszor a nemzet színészei meg éheznek. Egy tehetségkutatóból kilépett énekes egy fellépéssel akár félmillió forintot is zsebre tehet. És nem arról van szó, hogy ne tegye, csak nem kellene ilyen nagy különbségnek lennie, ezt kellene valahogy összefésülni. A válaszom tehát, hogy mindkettőt szívesen csinálom.

    A Benczúr Szabadtéri Színpadán játszottátok ezt a darabot. Milyen volt a szereped?

D.H.: A Kiálts a szeretetért! szintén egy nagy kihívás volt a számomra. Tibinek érdekes ötletei vannak, és én nagyon szeretem őket, bár mindig meghökkentenek. Ebben a darabban én vagyok a főgonosz, ráadásul ezt eredetileg három férfi játssza. El sem tudtam képzelni, hogy én egyedül, nőként, hogy lehetek csak feleannyira is erőteljes a színpadon, mint három férfi. De Tibi csak mosolygott. Végül egész jól sikerült, és Fincza Erika koreográfiája is nagyon sokat segített abban, hogy erős karaktert lássanak a nézők. Sőt, még Kocsák Tibor (szerk. a darab zeneszerzője) is meglepődött a végeredményen.

    A nyári szabadtéri fellépések után a Kiálts a szeretetért! c. musical-opera ősztől az Eötvös 10 Színháztermébe költözik. Te pedig gondolom mész velük. Van már más szerep is kilátásban?

Igen, megyek én is. A következő bemutatóban is részt veszek, a Beatles koncert-fantáziában, ahol egy szintén vicces szerepet kaptam. Nemsokára elkezdődnek a próbák, és külön öröm, hogy most több prózám lesz. Szerencsés vagyok, hogy össze tudom egyeztetni a zenével. Majd novemberben a Hat szerepben is részt veszek, de erről még nem szeretnék túl sokat elárulni

   Hogy érzed magad a társulatban? Mennyiben más a Rock Színházzal a munka, mint az együttessel?

D.H.: Jó érzés, hogy Tibi ennyire bízik bennem, és én is szeretek vele együtt dolgozni, nagyon jók az emberi faktorai, segítőkész, figyelmes és megértő. Az egész csapat hozzáállása nagyon példaértékű. Figyelünk egymásra, és mindenkiben megvan az a szakmai alázat, ami sajnos a zenei világban egyre inkább kiveszendőben van. Ami a legfontosabb, hogy ez egy nagyon összetartó csapat, ami szintén ritka.

   Nemcsak a színház területén, de idén a zenei pályán is jobban megmutattad magad, hiszen szólókarrierbe kezdtél -, ami szintén egy régi vágyad volt. Ráadásul egészen más a stílusa, mint a Sugarloafnak. Mi ez az éles váltás?

D.H.: Igen jól látod, teljesen más, de ez volt a gyerekkori álmom. Ezen a hip-hop vonalon nőttem fel, ezeken az amerikai dalokon indultam útnak, és csak azért vártam ilyen sokáig, mert tudtam, hogy itt, Magyarországon még nem annyira befogadóak a stílussal kapcsolatban. Most jött el az a pont, amikor nem a siker volt a legfontosabb, hanem az, hogy a gyerekkori vágyam beteljesítsem. Ehhez Caramel példája adott egy löketet, aki öt évig próbálkozott ebben a stílusban, és végül elfogadták az emberek.

Tudom, hogy ez egy rétegzene, és már nem akarok mindenkinek megfelelni, de előbb-utóbb megszokják, és ezt bizonyítja az is, hogy már az első dal is sikeres lett. Szeretem az embereket is, akikkel ebben a csapatban együtt dolgozok, maximálisan az én szempontjaimat veszik figyelembe, és mindenki nagyon segítőkész, legyen szó akár az énekről, akár a táncról. Ha összejön 8-9 dal, akkor belevágunk egy lemezbe is.

   És ha már ennyi újdonság van az életedben: színház, szólókarrier. A magánéleted is ilyen jól alakul mostanában?

D.H.: A magánéletemről nem szeretek beszélni, és ennek megvan az oka. Most kiegyensúlyozott az életem és a karrierem, s ezzel talán el is árultam, hogy a magánéletem is nagyon jól alakul. Fontos a munkám, de az anyaság szerepére is legalább ennyire készülök. Lassan eljön az az idő, amikor a karrierem, ha kell, szívesen háttérbe szorítom egy babáért. Mindig tudni kell a prioritást, én egy pillanatig sem gondolkodnék.

Portréfotó: Farkas Marcell

Előadásképek: Blaskovits Eszter

          5 perc a Rock Színházban (1)

   A Rock Színház újraéledésének apropóján egy interjúsorozatot szeretnék elindítani, ahol ezek a tehetséges színművészek pár kérdésre válaszolva közelebb engednek magukhoz, és színes képet adnak a társulatról. Így hát minden kedves olvasót egy virtuális utazásra invitálok a Rock Színház virtuális színészbüféjébe.

   Mai vendégem: NAGY LÓRÁNT

   A Doktorock társulatban is játszol, ahová a Rock Színház művészeti vezetője, Miklós Tibor is becsatlakozott. Pár éve még az előbbi társulat játszotta a Kiálts a szeretetért c. opera-musicalt, most pedig a Rock Színház. Segíts nekem kibogozni a szálakat.

Nagy Lóránt: Igen, ez egy több évre visszanyúló történet, egy több éves kapcsolat, barátság, mester és tanítvány viszony köztem és Tibor között; de mára azt hiszem, hogy ez több is lett ennél. Minden a szülővárosomban, Kisvárdán kezdődött. A 90-es évek elején kisvárdai orvosok, ügyvédek alakítottak egy Doktorock nevű zenekart, amit az évek folyamán dr. Péter Csaba barátom nagyon-nagyon jó érzékkel és kreativitással egy új periódusba vezetett át, kibővítve a csapatot zenészekkel, tanárokkal, diákokkal. Mindezt egy aktuális jótékony cél érdekében. Ez nem volt könnyű. Elsősorban tette ezt azért, hogy a város polgárainak zenés színház iránti igényét kielégítse, hogy egy új közösséget kovácsoljon, s évi két bemutatót hozzon létre, olyat, amit a városunk lakói várnak, amiről beszélnek és ami párbeszédre, s vitára sarkall.

   Ez nagyon szép kezdeményezés.

Nagy Lóránt: Igen, és tudod nagy szükség is volt rá! A város nagyszerű adottságokkal rendelkezik. A kisvárdai váron belül kialakított szabadtéri színpad, és a város szívében fekvő színházterem mind alkalmas arra, hogy egy előadás alkalmával közösségi színtér, egy találkozóhely lehessen. Egy hely, ahol emberek megnéznek egy előadást, isznak egy üdítőt és beszélgetnek. Az előadásról, vagy éppen az aktuális, őket foglalkoztató dolgokról. Ez a mai napig számomra a színház egyik fontos küldetése. A kisvárdai „színházi élet”, ha nem vesszük figyelembe az évente egy hétig tartó Magyar Színházak Fesztiválját, siralmas. Koncepciótlan és ötlettelen. A mai napig. Annak idején ebbe a sivár létezésbe robbantunk be a Doktorockkal. Sajnos Csaba már nem lehet köztünk; halála után én vettem át a csapat irányítását; szerveztem, rendeztem, játszottam. Hiszem, hogy Ő, aki rajongott a minőségért, az egyediségért, az unikumért, most megveregeti a vállam. Sajnos már a tavalyi évben történtek olyan dolgok, amik szerintem nem méltóak a Doktorock nevéhez, s Kisvárdán betöltött missziójához, ezért jobbnak láttam ezt az oly régen kötött vérszerződést felbontani, és távozni.

   Szomorú a történet vége.

Nagy Lóránt: Számomra igen. De visszatérve az eredeti kérdéshez, 1997-ben ismerkedtem meg Miklós Tiborral. A vasutas zeneiskolában működő musical-stúdióban tanított, ahova mint Toldy Mária tanítvány kerültem be. Ő a Rock Színház egyik alapítójaként, a műfaj magyarországi megteremtőjeként és szerzőként is borzasztóan közvetlenül tanított, beszélt és adott estben vitázott velünk. Szerettük az óráit. Az eredetiséget, a minőség fontosságát, felismerését, s az ezért való kiállást tanította. Visszagondolva, most talán ezek a gondolatok, szavak aktuálisabbak, mint valaha. Silány szövegkönyv alapján, néhány pop/rock dalból összetákolt zenés mjúzikelek közt elvész az igazi érték. Nehezebben tud kiragyogni, de kiragyog. (Nevet) Csak észre kell venni. Észre kell venni, és összefogni azokat a színházi embereket, zeneszerzőket, szövegírókat, rendezőket, színészeket, akik fogékonyak, alkalmasak ezen értékek prezentálására. Tibi, amikor megismertem, ezt csinálta, és ezt csinálja ma is. Ez tiszteletre méltó! De azt azért elmondom, hogy borzasztóan nehéz. Látva a küzdelmét, a vállalását, a műfaj iránti szerelmét... Ez neki egy misszió.  Ez a szakadatlan hit.  ’97-ben azt gondoltam, Tibornak és Csabának meg kell ismerkedniük. 300 km választja el őket egymástól, de amit az egyik ösztönösen próbál csinálni, azt a másik tudatosan műveli; ebből rossz dolog nem sülhet ki. Igazam lett, igazunk lett. Egy olyan gyümölcsöző kapcsolat alakult ki, aminek következményeként, egymást segítve, jó néhány bemutató jöhetett létre Kisvárdán és Budapesten is. A Kiálts a szeretetért! ősbemutatója Budapesten volt. Újra visszatérve a kérdésre, pár évre rá elsőként az országban nálunk rendezte meg a kisvárdai várszínpadon Tibor, Nagy Anikóval a főszerepben. Csodálatos próbaidőszak volt. A koncentrált felkészülés, a fegyelmezett játék, és Anikó katartikus alakítása; ez mind hozzájárult, hogy az egyik legemlékezetesebb előadás jöjjön létre. Ezt követte nagyon sok vendégjáték a Rock és Musical Színházzal az ország számos pontján, amiket egy idő után már nem is számoltam (nevet), elvesztettem a fonalat, de azt hiszem, Tibi pontos számot tudna neked mondani.

   A Kiálts a szeretetért c. musical-operában a vándor, a koldus és Jézus szerepét játszottad a 2005-ös (Rock Színház) és a 2008-as (Kisvárdai Várszínház/Doktorock) előadásban is. Változott-e benned ez a szerep vagy most  is ugyanúgy látod?

N.L.: Igen. Idén 33 éves vagyok, és most egy kis misztikum lengi körül az alakításomat... (nevet) De a viccet félretéve, összetett a dolog. Krisztus Urunkat játszani egy színésznek jutalomjáték, felemelő érzés. Viszont én hívőként magasztos feladatként élem meg. A koldus, a vándor és Krisztus három különböző karakter, de mégis ugyanaz. Teréz a koldusban és a vándorban is Krisztust látja, és a nagy víziójában is, ahol Krisztus a karjaiban viszi át az öröklétbe. Nem szeretnék hangzatos dolgokat szajkózni, hogy 6-7 év alatt hogyan érik meg benned egy szerep, mert ez csak úgy jön. Ha voltak mestereid, szerencséd van, mert akkor megtanítottak a szakma alapjaira: beszéd, ének kifejezés, gondolkodás; megtanítottak honnan fogd meg a karaktert, milyen formát adhatsz neki, meddig mehetsz el, mi áll neked jól, miben vagy erős, és miben nem. Ezekkel együtt te állsz a színpadon. Talán most kifejezőbbnek érzem, határozottabbnak a karaktereket - s ebben a rendező is megerősített -, de hogy ez mitől alakul így, azon kívül, hogy próbálsz rá törekedni, azt nem tudom. Jó néhány bemutatóval és a szakmában eltöltött évekkel a hátam mögött talán magabiztosabb vagyok, határozott azt illetően, hogy próbákon meddig mehetek el, mit hagyok bent és mit nem. Amúgy meg valóban 33 éves vagyok. (nevet)

   A Krisztusi kor… de nem ez az első munkád a Rock Színházzal. Hogyan kezdődött, mi volt az első szereped?

N.L.: Hú, ezzel most megfogtál. Nem tudom. Szerintem én is végigjártam a szamárlétrát - ami nagyon helyes -, de hogy mi volt az első, azt nem tudom neked megmondani. Most. Utánanézek legközelebbre. Az biztos, hogy a szívem csücske Sondheim Orgyilkososk (Assassins) c. musicaljében John Wilkes Booth volt, aki Abraham Lincoln merénylője. Van egy zeneszerző barátom, aki azt szokta mondani, hogy ez a fazon nem is musicaleket ír, hanem modern kortárs operát. Mindenesetre elgondolkodtató kijelentés. Ismerve a Sweeney Todd-ot, az Into the Woods-ot, és az Assassins-t, igaza lehet. Szóval Booth karakterét imádtam. Borzasztóan nehéz és bonyolult énekes-színész feladat volt. Nehezen adta meg magát, de azt képzeld el, hogy a mai napig emlékszem minden egyes hangjegyre, mondatomra, és arra, hogy mit, mikor, kivel, miért csináltam a színpadon. Fura, de állítólag Sondheim ezt teszi a színésszel. Ki kell csavard magad, és ráadásul „nem enged el”. Érdekes.

    Évekig a Győri Nemzeti Színházban játszottál, és ha jól tudom, akkor most éppen szabadúszó vagy. Miért döntöttél emellett?

N.L.:A Győrben eltöltött évek csodálatosak voltak. Szerettem a várost, a színházat, a kollégákat és a koncepciót, amit Nagy Viktor képviselt. Aztán hirtelen jött egy igazgatóváltás, és nem éreztem úgy, hogy teljes mértékben azonosulni tudnék a történtekkel, és a távolabbi elképzelésekkel. Így váltottam.

      Azt is megtudtam, hogy a színészet mellett szívesen rendezel. Hogy jött ez ilyen fiatalon? A színészet vagy a rendezés érdekel jobban?

N.L.:  Ez eldönthetetlen. Mindkettő fantasztikus. Azt mondják, mikor rendezek, tudok „színészfejjel” is gondolkodni, instruálni, és ez nem elhanyagolható. A Doktorockban éreztem rá a rendezés ízére. Kicsit rá is voltam otthon kényszerítve, de hagytam, mert baromira tetszett. A Színművészetin az osztályfőnököm Kerényi Imre bíztatott mindig, ő figyelemmel is kísérte akkoriban az ilyen irányú – hogy is mondjam - „munkásságomat”. (Nevet)

   Hogy fogadtad a hírt, hogy a Rock Színház visszatér a budapesti színházi élet vérkeringésébe? Tudod már, hogy milyen szerepek várnak rád?

N.L.: Csak üdvözölni tudom azt a hírt, az ígéreteket, a kormányzati szándékot, amivel Tibort és a hosszú évek alatt maga köré gyűjtött művészeket – minket - a jövőben kiemeltebb figyelemmel kívánják részesíteni. Ettől csak gazdagabb lesz a színházi élet. Egy más utat mutat a Rock Színház, más a habitusunk, máshogy játszunk és más az ízlésünk. Szerintünk ez a zenés színház jövője, mi így képzeljük el. Azon túl rám is szép feladatok várnak. Tibor négy ősbemutatót álmodott meg erre az évadra: egy Beatles rockfantáziát Mágikus, misztikus utazás címmel, a Hat szerep élni akar című musical-operát és a Kapcsolatok rock-musicalt. Ezekben fontos szerepek várnak. De szándékosan az Eurüdiké musical-operát hagytam utoljára, aminek a szövegkönyvét, verseit Tibor, a zenéjét pedig Kemény Gábor írta, mert ezt én rendezem. A mitológiából az örök Orpheus-történet, egyedülálló hangulattal. Izgalmas. Megfogalmazni újra, amit már előttem oly sokan megtettek - anélkül, hogy kihagynám belőle a spiritualitást – a lemondást.

Előadásképek: Blaskovits Eszter