Like Me!

   Székely dráma

   Aki egyszer a Bányavirágba beleszagol, az előbb-utóbb Bányavakságot kap.
Csizmadia Tibor a teljes csapattal átköltözött a Szkéné Színházba a Bányatrilógia második részével. A szereplők nagyrészt ugyanazok, viszont az eredeti gárdából Vándor Éva elment, a fiatal színészhallgató, Eke Angéla pedig megérkezett. Helycserés támadás történt.

   A történet nem közvetlen folytatása a Bányavirágnak, és a karakterek sem ugyanazok, de az író régi  jó szokása megmaradt, az "I" betűvel kezdődő keresztnevek jelölik a helyieket, csak az „idegennek” más a neve. A helyiség viszont maradt, annyi változással, hogy időközben a község ledegradálódott faluvá, és ha lehet, még többen lettek öngyilkosok, na meg a józanok száma sem igen növekedett. Vagyis egyenlő a nullával.

   A falu éppen polgármester választás előtt áll, és az előző faluvezetőnek most akad egy vetélytársa, Izsák, a „turulmadaras ősmagyar” legény. Ince úgy gondolja, hogy a városból hív egy rendőrt, akivel kivizsgáltatja Izsák dolgait, és így biztosra mehet a választásokon. Kiküldenek egy román rendőrt, Florint, akit Ince a lánya szobájában szállásol el, hiszen Izabella soha nincs otthon, már vagy nyolc éve egyetemre jár. A hekus neki is áll a nyomozásnak, de hamar rá kell jönnie, hogy nem igazán talál józan embert az egész faluban, így kicsit elakad a kivizsgálásban. A polgármester ad egy jó tanácsot neki, bízva benne, hogy ezzel magának tesz jót, elárulja, hogy jobban jár, ha együtt iszik a falubeliekkel, mert akkor rögtön megnyílik a szájuk.

   Florinnak nemcsak Izsák nem örül, hanem Ince húga sem, Iringó, aki már évek óta eltartja a bátyját, mivel az az egész keresetét a lányának küldi. Bűntudatból nem teszi ki Incét, pedig lenne vevő a házra, és akkor elmehetne a városba szerencsét próbálni. Így élnek kettecskén lassan már egy évtizede.

   Váratlanul Izabella mégis hazaállít, közben pedig a falu népe valóban elkezd beszélni, még arról is, amiről nem kérdezik, és lassan minden más irányt vesz.

   A díszletet most sem túlozták el, egyszerű falusi szoba, ami valamikor elkezdtek felújítani, de útközben abbamaradt, ezzel a légkörrel jó érzékeltetik azt, hogy itt megállt minden valamikor. A reménytelenség szaga szinte érződik a levegőben. Iringó próbálkozása, hogy rávegye Incét a ház eladására elsikkadt, és nagyon is jól sejteti kettőjük párbeszéde, hogy ezt a kört nem először futják le, de mindig ugyanoda lyukadnak ki. Incének nem kell a változás, és minden eszközt bevet, hogy ebbe belekényszerítse a húgát is.

   A Bányavirágból már jól ismert kilátástalanság mellé most egy újabb szál kúszik be, az idegengyűlölet. Érdekes szituációba helyezik a román-magyar kapcsolatot. Az országban kisebbségben élő magyarok lakta faluba érkezik a központból kiküldött román rendőr, így viszont fordul a kocka, itt már ő képviseli a kisebbséget. A diplomatikus illendőség mögül a pálinka pedig szép lassan előcsalja az igazi érzelmeket.

   Kaszás Gergő polgármestere szánalmat vált ki a nézőből, ő a darab tragikus „hőse”. Nem egy gonosz ember ő, polgármester is csak azért akar lenni, hogy tovább lophasson a lányának, és különben is, ezt látja a tévében, a politikusok is mind ezt csinálják. Nem tartja magát különbnek a többi sikkasztónál, mindig ott nyal, ahol az érdek kéri, csak hogy megőrizze mindazt, amiről nem hajlandó tudomásul venni, hogy már rég elmúlt.

   Bozó Andrea székelyasszonya, a megcsúfított „ábrázatával” látja a legvilágosabban a helyzetüket, és ő az, aki lépne is, de mégis túl gyenge hozzá. Önbizalma Incének köszönhetően nincsen, és a bűntudata miatt szinte bármire rávehető, de mégis ő a józan ész hangja, Ince talajt vesztett realitásának ellenpontja.

   Tóth József itt már több szerepet kapott, mint a Bányavirágban, és sikerült is remekül megoldani ezt a szerepet. Florint, a kissé szerencsétlennek látszó román rendőrt, aki törve beszéli a magyar nyelvet hitelesen állítja elénk, de jobban megfigyelve már az elején sejteti a benne rejlő ravaszságot.

   Széles László Izsákjáról nem sokat tudunk meg, csak amit a felszínről leolvashatunk, egy igazi életre kelt sztereotípia ő. Árpád feliratos pólót hord, veretes tarsoly fityeg az övén. A nagymagyar szavakat úgy hinti, mint pap az igét, és szerinte az „oláhk, bocsánat, oláhok” jelentik minden probléma egyetlen forrását. Persze ő is legalább annyira szereti a köményes pálinkát, mint itt a faluban mindenki más.

   Eke Angéla egyetemistája hiteles, eltúlzott manírjain látszik, hogy felvettek, másnak akar látszani, városinak. Egy percig sem tagadja, hogy ő ebben a faluban nem lát semmi perspektívát, és most, hogy lehetősége van a lelépésre, az első pénzszerzési lehetőségre igent mond. A következményekkel nem számol, belefáradt már a kilátástalanságba.

   Székely Csaba drámája most sem szűkölködik a székelyes nyelvjárásban, amely mosolyt csal az arcunkra, sem a humoros beszólásokból. A Bányavakság tartogat még meglepetéseket az utolsó pillanatra is, és hát a komédiával kezdődő darab most is tragédiába megy át. Van itt kérem sírás, rívás, de nevetés is elég, hiszen köztudott, hogy sírva vigad a magyar.

   Fotó: Ilovszky Béla és Róde Gábor (forrás: Szkéné Színház Honlapja)

   További előadások: Szkéné Színház Műsor

    Három generáció képviselői

     Szerelmes darab

   A Varsói melódiát a Pinceszínházban már 2010-től játsszák, és még mindig ugyanolyan hévvel, mintha most lett volna a bemutató. Hihetetlenül nehéz két színésznek, szinte semmi díszlet nélkül két órára lekötnie a publikumot úgy, hogy se ők, se a nézők ne fáradjanak bele az előadásba. Gryllus Dorkának és Simon Kornélnak ez sikerült.

   Sokan játszották már ezt a darabot, olyan nagy párosok is, mint Sztankay István és Törőcsik Mari, vagy Koltai Róbert és Pogány Judit, most pedig a Pinceszínházban a mi generációnk két nagyszerű színésze.

   Gryllus Dorka és Simon Kornél hitelesen hozza a két üde, még szinte bakfis fiatalt, akik szemünk előtt válnak felnőtté, majd kiábrándult emberekké. A smink, frizura és ruha is nagyon jól szemléltette az idő múlását. A színésznő kitárulkozóbb játéka és párja visszafogottsága fantasztikus harmóniában áll egymással.

   Az előadás hangulatát Varga Judit (Bécsben élő zeneszerző-zongorista) csodálatos zongorajátéka kíséri végig, nemcsak Chopin dalokkal, hanem saját szerzeményekkel is fűszerezve, és jelenetváltáskor a 3-4 perces betétek végig fenntartják a figyelmet.

   A darab nyitóképe egyszerű, bár rögtön egy bonyodalomba enged betekintést. Ül egy lány a teremben, ahol látszólag nemsokára egy előadás lesz, betoppan a fiú, és leül mellé. Ezen a lány felháborodik, mert arra a helyre ő maga vette a jegyet a barátnőjének. A félreértés oka hamar megoldódik, kiderül, hogy a barátnő eladta a jegyet, mert inkább egy fiút megy "megnézni", a srác pedig megvette tőle, mert látta, hogy óriási tolongás van a bejáratnál, és már minden jegy elkelt, tehát itt bent valami nagy dolog lesz. Kiderül, hogy a Chopin-est távol állt eddig tőle, de az előadás végére egészen megszereti vagy csak a mellette ülő lány tölti el lelkesedéssel, ez már nem annyira egyértelmű.

   Így kezdődik el a két fiatal szerelme, akikről kiderül, hogy nem csak az érdeklődési körük különbözik, hanem a kultúrájuk is. A lány, Helga, Lengyelországból jött ide tanulni, és már elég szépen beszéli a nyelvet annak ellenére, hogy csak két éve él Moszkvában. Kamaraéekesnek készül, és imádja a zenét. A fiú, Viktor, tősgyökeres orosz, aki megjárta a háborút, de mivel ő a „szerencse gyermeke”, így komolyabb sérülések nélkül megúszta, és most borásznak tanul a főiskolán.

   Nem törődve ezekkel a nem is olyan áthidalhatatlan különbségekkel,  óriási szerelem születik kettőjük között. Minden szép és csodás lenne, ha nem a második világháború után, és nem Szovjetunióban történt volna. De mivel akkor és ott találnak egymásra, törvényes akadályba ütköznek, és bár a kapcsolatuk szétszakíthatatlannak látszik, mégis van az az erő, "hatalom", ami legyőzheti őket.

   Tíz év telik el a következő találkozásig, amikor Viktor Lengyelországban keresi fel az akkor már népszerű  énekesnőt. Hihetetlen jó játékuk az utolsó pillanatig elhiteti velünk, hogy van még remény. Helga már majdnem tökéletesen beszél oroszul, de a férfi talál egy-két kijavítani való szót, visszaidézve az egyetemi hangulatot, de most más akadályok állnak közéjük.

   Újabb tíz év után újabb találkozás következik, a nő most már minden akcentusát és nyelvtani hibáját levetkőzte, de gyermeki, ám mégis oly nőies báját is. Megfáradt, és bár külső szépségét még őrzi, de a belső üdesége már rég odaveszett.

   Marad a nagy kérdés, ennyi fájdalom és idő távlatában lehet-e ebből egy beteljesült szerelem? Ha valami megfakul, visszakaphatja-e ragyogását?

    Leonyid Zorintól Radnai Annamária tolmácsolásában és Kőváry Katalin rendezésében a Pinceszínházban erre választ kapunk.

Fotó: Puskel Zsolt (forrás:Port.hu)

    Irvin D. Yalom – Robert L. Brent - Szólok a rendőrnek

   Van úgy, hogy valamiért nem kötnek le a hosszabb regények - szimplán csak hangulat, lelkiállapot kérdése - és van úgy, hogy temérdek elfoglaltságaink miatt nem olvashatunk 600 oldalas történeteket. Na ilyenkor nagyon hasznosak az 50-100 oldalas kis könyvek, mert mégiscsak megvan az a jóleső érzés, hogy kiolvastam egy jó könyvet. Legalábbis nálam ez így működik.

   Így bukkantam rá a könyvesbolt polcain rejtőzködő Irvin D. Yalom pszichológus, és Robert L. Brent szívsebész "Szólok a rendőrnek" c. kis beszélgetős könyvére.
Yalom nem ismeretlen Magyarországon, hiszen az elmúlt években két nagyszerű regényével is találkozhattunk, Amikor Nietzsche sírt, és A Schopenhauer-terápia.
Ő kezdi, majd csatlakozik hozzá Brent is, egy látszólag csak a barátságról szóló, kedves kis történet mesélésében, ami a végéhez közeledve már nem is annyira kedves, sőt még kicsinek sem mondható, hiszen bő 50 évet ölel fel.

   Az ötvenvalahány oldal alatt azt is megtudhatjuk, hogy Bob Brent magyar származású zsidó, aki a második világháborút kamaszként úgy próbálta túlélni, hogy hamis papírokat szerzett, kereszténynek adva ki magát. Hogy mit élt át Amerikába szökése előtt, még a legjobb barátja, Irvin D. Yalom sem tudhatta, mert sosem mesélt róla, és ahhoz még pszichológusnak sem kell lennünk, hogy sejtsük, az ember arról nem mesél szívesen, ami túlságosan fájdalmas. Erre Irvin is rájött még a barátságuk elején, így sosem faggatta arról az időszakról, s ennyi év eltelte után arra is rádöbbent, hogy ő sem állt eddig készen arra, hogy megtudja, milyen emléket rejteget a barátja.

   A barátságról és a megnyílásról  szól ez a könyv. Megdöbbentő olvasni, hogy mennyi idő kell egy trauma feldolgozásához, és hogy elég egy új, de a régihez hasonló élmény ahhoz, hogy az elfojtott múlt teljes egészében feltáruljon.

    Ez a könyvecske tanú rá, hogy röviden is lehet egy izgalmas életet tálalni.

   Irvin D. Yalom - Robert L. Brent: Szólok a rendőrnek

   Kiadó: Park Kiadó, 2012

Giuseppe Veneziano – Pop-art Olaszországból

A Velencei Karnevál idején a város keskeny utcáin barangolva egy aprócska udvarba tévedtünk, ahol a Cantini Művész Galéria található és a kirakatában fedeztem fel Giuseppe Veneziano különleges festményeit.

A tehetséges festő 1971. február 22-én született Mazzarinoban, Olaszországban.

2007-ben olyan festményekkel debütált, amelyeket még a pop art koronázatlan királya, Andy Warhol is megirigyelhetne.

2010-ben szintén elkápráztatta a műkedvelőket, a varázslatos élénk színek megmaradtak:

Az étteremláncok sem hagyják hidegen…

…ahogy Batman és Wonderwoman sem. Michael Jackson, Jézus utolsó vacsorája a McDonaldsban, és saját maga, mint Mona Lisa.

Hófehérke, mint a gonosz mostoha, Pinokkió, aki kicsit sokat hazudik , és egy újabb anime lány.

Madonna, mint  Szűz Mária – kicsit sem vicces, na jó, azért mégis.

…képei, amelyek erősen súrolják a pornográfia határát.

Amy Winehouse, Van Gogh, Muhammad Ali, Joker és a Pápa 2012-ben voltak rá nagy hatással.

…és úgy látszik Steve Jobs is feltűnt neki valamiért… vajon miért? – lehet, szereti az almát :)

És ezzel a fantasztikus összeállítással búcsúzok Vincenzo Veneziano-tól, akinek ezentúl biztos figyelni fogom a műveit… úgy érzem, hogy tartogat még meglepetéseket!

Képek forrása: Giuseppe Veneziano hivatalos oldaláról

GIUSEPPE VENEZIANO HIVATALOS OLDALA