.jpg)
Semmi előadásán túl
„− Semminek sincs értelme, ezt régóta tudom – közölte. − Ezért semmit sem érdemes csinálni. Erre most jöttem rá.”
Janne Teller ifjúsági regényét elsőként bábelőadásként Magyarországon adaptálták színpadra a Budapest Bábszínházban. A rendező, Hoffer Károly fiatal végzős hallgató a Színház- és Filmművészeti Egyetem bábszínművész szakán. Első rendezésében Gimesi Dóra volt a segítségére, aki a szöveget alkalmazta színpadra.
Hoffer Károly nem csak a rendezésért felelős, hanem a látványvilágot is ő álmodta meg, majd „rajzolta” papírra. Hihetetlenül jó eltalálta ezzel a darab hangulatát, a fekete-fehér és szürke színek dominanciája jól kiadja a regény alap tézisét.
Pierre Anthon a nyári szünet után beállít az iskolába, ahol közli azt az egyszerű tényt, hogy: „− Semminek sincs értelme, ezt régóta tudom – közölte. − Ezért semmit sem érdemes csinálni. Erre most jöttem rá.” Majd kisétál az osztályteremből és száműzi magát egy fára. Ő ezzel a tettével közli, hogy nem kíván részt venni többé a társadalomban, és hát ezen belül is az osztálya életében. Állításával egy lavinát indít el diáktársaiban, akik rádöbbennek, hogy ez valahol mélyen már bennük is motoszkált, de nem engedték így felszínre törni. Az, ahogy az egész osztály összefog, hogy bebizonyítsa Pierre Anthonnak, hogy nincs igaza, feltételezi, hogy ez egy összetartó közösség, sőt már-már baráti társaság.
Elhatározzák, hogy egy régi fészerbe összegyűjtik a számukra fontosnak gondolt dolgokat, hogy megmutassák, milyen áldozatokra képesek. A Fontos Dolgok Halma egyre csak nő, egyre több és nagyobb dolgot követelnek egymástól és a szabály az szabály: minden kérést teljesíteni kell, „különben szart sem ér az egész”.
A műben az egyben narrátorként is funkcionáló Agnes az első kör végén osztja meg azt a gondolatot, hogy ez az a pont, amikor abba kellene hagyni. Ahogy addigra már remélhetőleg a nézőtéren ülőkben is megfogalmazódik. Hiszen ez az először csak egy gyerekes lázadásnak tűnő folyamat egyre inkább halad valamiféle végzetes irányba.
És amikor már nem csak tárgyak kerülnek a fészerbe, hanem annál sokkal fontosabb és pótolhatatlan dolgok, akkor már a nézőkben is elkezd beindulni egyfajta szorongásba vegyített félelem, hogy ezután még mi következhet, hiszen mindahányszor valakitől elvesznek valamit, az gyerekes bosszúvágytól vezérelve a másiktól egy még fájdalmasabb dolgot követel. Ahogy durvul a helyzet, úgy haladnak ők is egyre közelebb a felnőtté válás kapujához, és amikor már mindenki odaadta azt, ami neki „ténylegesen a legfontosabb” volt, akkor volt az a pont, amitől kezdve ők már nem gyerekek. A második fordulótól kezdve ez már nem a tárgyakról szól. Itt már nem a kisiskolások rebelliskedéséről van szó, ahogy ezt jó jelzi az a zseniális rendezői ötlet: a (gyermek)bábukat elhagyva, immár nélkülük folytatják tovább az útjukat a (felnőtt)színészek. Felnőttek.
Az utolsó kétségbeesett lépés az, amikor betelefonálnak a tévébe és értesítik a médiát amellett, hogy hírverést akarnak, felhívva Pierre Anthont figyelmét arra, igenis van értelme az életnek, ez egy nagyon is tudatos segélykiáltás, amely így is hangozhatna: „ - Hé, felnőttek vegyétek már észre, hogy itt valami nagyon nem klappol: Oké, hoztunk itt áldozatokat meg minden… de milyen áldozatokat és milyen áron?
A szerepek összevonása (hiszen eredetileg egy sokkal nagyobb létszámú osztályról van szó) sokkal hitelesebben érzékelteti az összetartozás intenzitását. A színészek hihetetlen szimbiózisban léteztek a bábukkal, egy pillanatig sem volt kétséges, hogy kit is kell figyelni a bábut vagy a színészt, aki éppen mozgatja, rögtön ráállt a sze(lle)m arra, hogy ők ketten együtt egészek.
Nyolc olyan karaktert sorakozik fel, akivel valamilyen szempontból mindenki azonosulni tud. Az egyik leghálásabb szerep a Nagy Hans szerepe volt, Pethő Gergő remek játékában, aki még az elején ebben a vidám és könnyednek tűnő darabban számos briliáns poént lőhetett el. A vagány csávó, akitől az egész osztály fél, a végére lehull a lepel és kiderül, hogy itt semmi sem fekete vagy fehér, van közte átmenet: a szürke.
Sophie, a Mórocz Adrienn által megformált Szonja az, akiben a legerőteljesebb jellemváltozás megy végbe: a mindig eminens, szófogadó, soha egy hibát sem vétő, a légynek sem ártó, naiv kislány lesz az, aki elsőre rááll – míg a többiek látványosan ódzkodnak – arra, hogy egy brutális cselekedetet hajtson végre.
Pierre Anthon, Szolár Tibor „bábjának” rövid jelenléte kicsit zavaró volt, hiszen ő indította el ezt az egészet, de alig tudtunk meg róla valamit és arról is, hogy a későbbiekben mi volt erről a véleménye, ugyanis csak a legvégén volt újból szerephez.
A többiek játéka is legalább annyit tett az előadáshoz: Ács Norbert, mint Dagadt Henrik Eskildsen, Blasek Gyöngyi, mint Mathilde Eskildsen (tanárnő/Hamupipőke, a kutya), Pallai Mara, mint Elise Jensen, Spiegl Anna, mint Agnes Aarne, Tatai Zsolt, mint Ájtatos Kaj Hansen, Teszárek Csaba, mint Jan-Johan Henderson) Összehangolt csapatmunka volt a háttérben, nagyszerű előadást produkáltak.
Zeneszerzőként Kiss Tibort köszönthetjük, együttesének, a Quimby-nek dalait ágyazták be - songként funkcionálva -, de egy teljesen új dalt is hallhatunk, ami kimondottan erre a darabra lett komponálva.
Senkit nem hagy hidegen a Semmi, az garantált, hogy mindenkiben eljön az a pont, ahol elgondolkodik, hogy számára mi az igazán fontos az életében. Számos kérdést megfogalmaz a mű, amely a fiatalokat foglalkoztatja, akik nemsokára, vagy akár most lépnek ki a nagybetűs életbe: mi is várja őket, vagy mit miért csináljon, minek van igazán értelme és még sorolhatnám, de valószínűleg mindenkiben más kérdés okoz dilemmát. A választ pedig csak mi adhatjuk meg.
Mindenkinek más az ÉLET értelme.
Fotó: Éder Vera
Budapest Bábszínház előadásai ITT.
