Két dolgot szeretnék tisztázni mielőtt az Operettszínház Parasztoperájáról írnék: egyrészt nem láttam az „eredeti” Pintér-féle Parasztoperát, másrészt nem szeretek sem kritikát, sem ajánlót elolvasni arról az előadásról, amelyről én is írni szeretnék.
Az első állításom igaz, mert tényleg nem láttam a Pintér Béla által rendezett előadást. A második állításomat, hogy nem olvasom el más írását… hát most nem tartottam be, mert kíváncsi voltam, hogy a nagy kritikusok mit írnak a populáris színházban játszott alternatív drámáról, és sejtéseim beigazolódtak: kötelező lehúzni a darabot.
Láttam már Pintér Béla darabot a Szkénében, és tényleg csak szuperlatívuszokban tudok róla beszélni, de nem hiszem azt, hogy más társulat erre nem képes. Természetesen az plusz pont, hogy a drámákat maga a társulat vezetője írja és rendezi, sőt mondhatnám azt, hogy ezért nagyon szerencsések is, hiszen így mindig „profi anyagból” dolgozhatnak, de azért esélyt kell adni másoknak is, ahogy maga a drámaíró is esélyt adott, amikor beleegyezett abba, hogy az Operettszínház stúdiósai és már végzett diákjai a Raktárszínház színpadára vigyék.
Fiatal gárda: nemrég végzett színinövendékek és még csak most bizonyítók, ők kapták kézbe ezt a nem túl könnyű darabot, és szerintem remekül megoldották.
Azzal is vitatkoznék, hogy a musicalen „felnőtt” tanulók nem tudnak népdalt énekelni, és bár jó magam tényleg nem tudok énekelni, de azért a hamis hangok még nekem is feltűnnek. Jelentem: ezen az estén ez elkerülte a figyelmemet, eltekintve egy-két gyengébb hangszíntől, amiről persze nem az előadó tehet.
Bori Réka fiatalos és energikus hangja játékában is tetten érhető volt, és valahogy pont ilyennek képzelek el egy még az élettől megóvott, ártatlan és naiv menyasszonyt – persze mondhatjuk, hogy azért a teherbeeséshez volt esze, de mégis volt benne valami romlatlan és friss.
Vőlegényének, Kabai Alexnek nem volt túl sok lehetősége kibontakozni. Vele csak történnek az események, sodródik, ő maga nemigen dönt a sorsa felől.
Az egyik leghálásabb szerep az menyasszony exhibicionista édesanyjáé volt, akit Czigány Judit remekül hozott, szinte meghazudtolva fiatalságát. Az elején még hideg, és csak a felszínes énjét láthatjuk, majd ahogy egyre jobban lehull a lepel a lakodalmi nép régen eltemetett titkairól, úgy hullik le róla is az álca, egész meglepő dolgokat hozva a felszínre.
A másik legalább ugyanennyi lehetőséget adó szerep az örökbe fogadott lány udvarlója, a mindig kocsmában lógó állomásfőnök. Barkóczi Sándor remekelt, és a mélyről egyre inkább feltörő mocskot az ő humora - részeg őszintesége - oldotta és tette elviselhetővé.
Az apa, Balogh Imre (Angler Balázs), és az anya, Baloghné (Jenes Kitti) kettősének hitelessége sem hagyott kétséget, egyszerű jelmez, semmi öregítő smink, mégis egy pillanatig sem volt kétség, hogy kik is ők valójában.
A Cowboy szerepében megjelenő Brasch Bence karaktere szintén adott némi lehetőséget a színészi játék lavírozására, és ő mindezt ki is használta.
Göbölös Krisztina Julikája hasonló a vőlegény szerepéhez, nem igazán tudunk meg túl sokat a karakteréről, de a legkevésbé Zádori Szilárd tudta megmutatni magát és tehetségét nekünk a jámbor, végletekig, és azon túl is béketűrő, ezért teljesen egyarcú református lelkész férj szerepében.
Pintér Béla darabja Erdélyben játszódik, amelynek címe hűen tükrözi az előadás stílusát, hiszen egy kis faluban egy parasztmenyegzőre gyűlnek össze, ahol próza szinte el sem hangzik, hanem az operákból ismert hanglejtéssel énekelnek, és sokszor ismert népdalok dallamára, igen nyersen és őszintén elénk tárják az igazságot. Ami olykor igen frusztráló lehet, főleg a Raktárszínház intim légkörét is figyelembe véve, ahol ez legtöbbször brutális közelségben van, már-már az arcunkat súrolva, és ezt lehet, hogy nem mindenkinek veszi be a gyomra, de így hatásos. Kovács Adrián állandó zongorakísérete enyhíti ezt a feszült légkört, vagy néha éppen felerősíti.
Földes Tamás rendezésében ez az egykori vizsgaelőadás teljesen kinőtte magát, és egy teljes értékű színházi élményt nyújt, ha nem akarjuk mindenáron a Pintérék társulatát keresni bennük.
Fiatalok, tehetségesek, és egy pillanatig sem fér kétség ahhoz, hogy még hallani fogunk róluk, leszámítva azokat, akik már most is fantasztikus lehetőségeket kaptak az anyaszínházuktól.
Fotó: Valkai Réka