Like Me!

    A karnevál idején

   Fényképalbum 1.

   Kicsit hanyagoltam a blogírást, ez betudható a vizsgaidőszaknak, és annak, hogy újra álmaim országába látogathattam, igaz csak egy napra, de Olaszországban minden perc csoda.

Szeretem ezt az országot, az emberek mentalitását, a boltok színességét és a fantasztikus épületeket. Velence pedig igazi kalandot jelent a karnevál idején.

Időm még mindig kevés, de egy kisebb képriportot összeállítottam a 2013-as Velencei Karneválról.

Érkezés Punta Sabbioni-ba… áthajózás Velencébe.

Az első benyomások (képek) Velencében. Egy kutyus, aki a gazdijával tart vízen és földön, és a híres velencei oroszlánok. Lépten-nyomon beléjük akadunk.

… és íme a karnevál legfontosabbjai, a maszkosok. Mindenhol ott vannak, és nagyon szívesen pózolnak órákon át. A turisták szívmelengető ölelését viszont kevésbé szeretik.

Egyik szebb, mint a másik, a ruháik lenyűgözőek, az ezüsttől a lilán át egészen a szivárvány minden színéig kiterjed.

… itt pedig a „rózsaszín álom”. Tényleg minden árnyalat képviselteti magát.                                     

A forgatagban azért érdemes Velence építészetének is hódolni.

Mára a Szent Márk térrel zárok, de nemsokára újabb képsorokkal jelentkezem.

Fotó: Piros Csilla

A fantasztikus útért köszönet a Millenium Utazási Irodának.

   "Én döntöttem úgy, hogy maradok"

   Már többször írtam, hogy egy ideje a "bábos" korszakomat élem. Ami kimaradt gyerekkoromban, azt most próbálom pótolni... persze nem csak gyerekelőadásokkal, hanem felnőtteknek szólóakkal is. Egyre több előadás van mögöttem, s ezek közül a Semmi érintett meg a legjobban. Megint a nyakam közé kaptam hát a lábam, és megkerestem az egyik tehetséges bábművészt, akitől megtudtam, hogy nála ez a szerelem gyerekkorában elkezdődött, és azóta is tart. Pethő Gergőt kérdezem az hivatásáról és a Semmiről.

   Bemutatkozó szövegedet olvasva a Budapest Bábszínház oldalán egészen meglepődtem, hogy már 12 évesen báboztál a Kolibri Színházban. Honnan ez a korai elhivatottság?

   Pethő Gergő: Hát, épp a napokban vitatkoztunk anyukámmal, hogy mi volt az oka, hogy '92-ben elküldött engem egy frissen alakult színház/bábszínház frissen indított gyermekstúdiójába. A lényeg, hogy ő eléggé fontos dolognak tartotta, hogy én mindenfélét csináljak, addigra én már túl voltam úszáson, karatén, gitáron, és úgy voltam vele, hogy mit veszíthetek, elmegyek, ha nem tetszik, nem megyek többet. Tetszett. Ott maradtam. És ez az egyik oka, hogy most itt beszélgethetünk. :-) Szerelem volt első látásra, főleg a báb része. Ezt Székely Andrea tanította, aki most a veszprémi Kabóca Bábszínház igazgatója, a színészmesterséget pedig Földessy Margit, akinek már akkor is jó nevű gyermekstúdiója volt. Margit egy év után abbahagyta, és vitt magával mindenkit a saját stúdiójába, egyedül én döntöttem úgy, hogy maradok, mert engem a báb jobban érdekelt. Ez azóta sem változott, azon kevesek közé tartozom, aki soha nem felvételizett "sima" színész szakra, nekem ez semmilyen szinten nem kényszerpálya. Azért, hogy ha mégsem jönne össze a dolog, gimnázium helyett én szakközépiskolába jelentkeztem, hogy autóvillamossági szerelőnek tanuljak, ne haljak éhen, ha kiderül, hogy mégsem vagyok annyira tehetséges, mint hiszem. :-) Ezt nem bántam meg,  mert úgy érzem, hogy azzal, hogy kicsit "reál vonal" is vagyok, könnyebben megtaláltam az egyensúlyt a tudatosság és az ösztönösség között a színészetemben. És nem utolsó sorban ki tudok cserélni egy villanykörtét. Vagy saját kezűleg fel tudok  újítani egy lakást, mint ahogy idén nyáron tettem. De most már azt hiszem, kezdek elkanyarodni a tárgytól. :-)

   A munkáidat elnézve csak bábos darabokban szerepelsz, gyerekfejjel emellett tetted le a voksodat. Később sem gondoltál arra, hogy prózai színésznek állj?

P.G.: Mint már mondtam, én mindig is bábozni szerettem volna. A diploma után, ha akarom, talán szerződhettem volna prózai színházhoz, volt olyan osztálytársnőm például, aki az akkori Új Színházhoz ment. De ez meg sem fordult igazából a fejemben. Nekem az a fajta direkt játék nem okoz akkora izgalmat. Én szeretem, ha van benne még egy csavar. Most lehet, hogy szerzek pár ellenséget, de nem értek azzal egyet, hogy a bábszínész az olyan, mint a rendes színész, csak tud bábozni. Szerintem nem olyan. Nem jobb, nem rosszabb, más. Bábbal teljesen másképp kell megfogalmazni a dolgokat, mint élőben. A prózai színész kimegy a színpadra, és már (jobb esetben) alapból van egy jelenléte, elég, ha gondol valamire, az látszik. Neki van például egy elég erős eszköze, a mimikája. Ha gondolkozik, akkor összeráncolódik a homloka, és mondjuk harapdálja szája szélét. A bábnak nincs mimikája, nekem meg kell keresnem azokat a mozdulatokat, amivel ki tudom fejezni, hogy ez a báb most gondolkozik. Ha paravánosat játszunk, akkor én akárhogy ráncolom a homlokomat, azt legfeljebb a kolléga látja. Ha én is látszódom, akkor is hiába ráncolom, rég rossz, ha a néző engem néz a báb mögött. Ez egy stilizáción alapuló műfaj, szóval szerintem átélés technikával bábozni elég rossz irány. Itt pont nem elég gondolni rá, itt meg kell csinálni. És ez az áttétel az, ami engem igazán érdekel. Ha élőben játszom, akkor is ezeket igyekszem keresni, persze csak akkor, ha az előadás stílusa ezt megengedi, vagy kívánja.

Fotók: Éder Vera, Matz Károly - Izsák Éva

   A Színművészeti elvégzése után, ha jól tudom, akkor először Győrbe kerültél a Vaskakas Bábszínházba. Mennyire határozták meg azok az évek a mostani munkád?

P.G.: Fú, teljesen. Van egy ilyen szállóige, hogy "színművészeti után le kell menni pár évre vidékre, aztán lehet visszajönni Pestre." Az én osztályfőnököm, Meczner János ugyanezt mondta nekem, akkor ezt hittem is, meg nem is. Most, így 9 év távlatából azt mondom, hogy teljesen igaza volt, jól tette, hogy akkor nem szerződtetett le. El kellett mennem egy olyan társulathoz, amelyik jó is, sok nagy/jó/főszerepet eljátszhatok, ráadásul teljesen különböző stílusú előadásokban. És dolgozhattam olyan mesterekkel, akikkel Magyarországon csak kevesek. Gondolok itt a lengyel professzorra, Krzysztof Raura, vagy a bolgár színész-rendező-tanár házaspárra, Zheni Pasovára és Petar Pasovra. Rengeteget tanultam tőlük. Ami most vagyok, abban nagyon sokat számít az a 4 év, amíg ott voltam.   

Több művésztársadat faggattam már a bábozásról, ugyanis engem leginkább az érdekel, hogy a bábszínészek miért nincsenek a reflektorfényben. Míg egy prózai vagy akár musical színész a címlapokon domborít, műsorokban szerepel, addig a bábszínészeinket alig ismerjük. Szerinted ennek mi az oka? Mit lehetne tenni, hogy ez változzon?

P.G.: Hehe, ez "műfaji sajátosság". Általában, ha valakit megkérdezek, persze civilt, hogy mondjál egy bábost, rosszabb estben azt mondja, hogy nem tud, közepesen rossz esetben azt mondja: "Vitéz László!", jobb esetben pedig azt, hogy "Kemény Henrik!" vagy azt, hogy "Te!". A felnőttek nem nagyon járnak bábszínházba, ez még nem alakult ki, talán a Semmi jó ok lesz arra, hogy beszokjanak. A gyerekek viszont nem engem szeretnek, mint Pethő Gergőt, hanem mint Frigyest, Tigrist, vagy Spondeuszt. Ezzel nincs is baj.

Fotók: Matz Károly - Izsák Éva

   Bevallom, az én gyerekoromból kimaradt a bábszínház… csak tévében láttam. Most felnőttfejjel viszont megtudtam, hogy létezik külön felnőtteknek bábelőadás és teljesen „rákaptam”. Sőt, a Janne Teller művéből készült Semmi pedig egyenesen a műfaj elkötelezettévé tett. Neked hogy tetszett elsőre a darab?

P.G.: Én előbb – Kari (szerk. Hoffer Károly), a rendező külön kérésére - a regényt olvastam el, és eléggé bemattolt elsőre. Nem is a témafelvetés miatt, vagy hogy a regény előrehaladtával hogyan durvul a helyzet, hanem csak értetlenkedtem, hogy "ezeknek fogalmuk sincs az élet értelméről!". Bicikli, meg szandál, meg pecabot? Hol vannak az igazán Fontos Dolgok, a szerelem, a család, gyerek, egészség, hivatás? Aztán rájöttem, hogy ők 14 évesek, én 32 vagyok. Megpróbáltam visszaemlékezni, hogy 14 évesen nekem mi volt a fontos, és nekem is kijött a kvarcóra, a kosárlabda, a pufidzseki, vagy egy hamburger az akkoriban nyílt gyorsétterem-láncnál. Aztán, amikor a darabot elolvastuk, nekem egy csomó minden tetszett benne, Gimesi Dóri szerintem jó érzékkel nyúlt hozzá,  persze az olvasópróba és a bemutató között azért sok minden történt még magával a szöveggel is, meg a darabbal is. Kariék hagyták, hogy egy kicsit magunkra húzzuk a szerepet, improvizáljunk, és ami jó lett, az benne maradt. Én nagyon szeretem játszani, élőben is játszunk benne, bábozunk is, zenélünk is, szóval elég komplex színházi előadás lett belőle. A most végzős színművészetis bábosztályból négyen szerződnek hozzánk jövőre, velük ebben a darabban dolgoztam először együtt, ez is nagyon jó volt, örülök nekik.   

   Nagy Hans igazi „macsó”, kemény fiú, akitől mindenki fél, de egyben mindenki hallgat is rá, igazi vezéregyéniség. Tudom, sablonos ez a kérdés, de úgy érzem, hogy mégis fel kell tennem, mennyire hasonlítasz erre a figurára?

P.G.: Hm. Azt szoktam mondani, hogy Nagy Hans az a karakter, akiről lehetett sejteni, hogy én leszek, ezeket én szoktam kapni. :-) Az én esetemben is fennáll, hogy az, amit gondolnak rólam, meg amit én gondolok, hogy milyen vagyok, az nem pont ugyanaz. Szerintem nem vagyok "macsó", vagy kemény fiú, és nem is hallgat rám mindenki. Pfú, nem tudom, ezt kérdezd meg mástól...  :-)

Fotók: Éder Vera

   Azt el tudod képzelni, hogy a mai Magyarországon létezhet egy ilyen összetartó „iskolás banda”, akik elmennek ilyen messzire a külvilág tudomása nélkül? Hiteles szerinted a történet?

P.G.: Először hirtelen felindulásból azt gondoltam, hogy ilyen nincs. De aztán eszembe jutott az a csomó rémség, amit hallani lehet, hogy  valaki úgy szüli meg a babáját, hogy a környezete nem is tudott róla, hogy terhes, meg amikor gyerekek bandába szerveződve szedik el rendszeresen a többi gyerek uzsonnapénzét, telefonját. Most egy olyan időszakot élünk, amikor a személyes kapcsolatok, az egymásra figyelés kicsit háttérbe szorult. Így ezeket végiggondolva már nem is tartom olyan elképzelhetetlennek, hogy extrém helyzetben, ha nem is pont ez a történet, de valami hasonló előfordulhat. Hoffer Kari, aki ugye a darab rendezője, mondta, hogy neki az a rémálma, hogy amikor kinyit egy újságot, akkor azt látja főcímként, hogy a mi előadásunkon kedvet kapva fiatalok egymás ujját vagdosták le. Az előadások után a színház rendszerint szervez beszélgetést a nézőkkel, és azért szerencsére ott az a visszajelzés a fiatalok részéről, hogy értik, hogy mi elrettentő, nem pedig követendő példát mutattunk. A nézőtéren ülő szülőkben, tanárokban pedig vastagon aláhúzza azt, hogy nagyon figyelni kell erre a korosztályra, mert pont egy furcsa még-nem-felnőtt-már-nem-gyerek, önmagát újra meghatározni próbáló időszakban van. 

   Nálad mikor volt az a pont, amikor leállítottad volna ezeket a kamaszokat?

P.G.: Már a szandálnál. :-) Aki nem ismeri a regényt, vagy nem látta a darabot, annak ez most nem vicces, a lényeg az, hogy a legelején. Az előadás utáni beszélgetésen mi is feltesszük ezt a kérdést a nézőknek, általában a kutya lefejezése, és Sophie szüzességének elvétele a kritikus pont.

   Visszatérve rád, úgy tudom, hogy van egy zenekarotok, a Harmadik Figyelmeztetés. Honnan jött az ötlet, kikkel zenélsz együtt, és hol szoktatok fellépni?

P.G.: Én a Színművészetin kezdtem el dobolni, teljesen autodidakta módon, történt ez mégpedig azért, mert az egyetemen az egyik vizsgához élőben szerettünk volna beat-számokat játszani, és a dobra nem volt ember, így bevállaltam. Szüllő Szabolcs barátom, akivel még középsuliban voltunk osztálytársak, és azóta elismert dobos, mutatott pár dolgot, aztán sok videót megnéztem, hogy ki hogy csinálja ezt. Tanárhoz akkoriban nem volt időm elmenni, most sincs. És ha már így összeálltunk, akkor gyorsan csináltunk is egy zenekart, Gepetto Quartett néven. A programadó számunk a Süsü főcímzenéje volt. :-) Ebből a négyesből most hárman is játszunk/zenélünk a Semmiben is. Aztán lementem Győrbe, ott a bábszínházas kollégákból és ismerősökből összeállt a The Paravans, azt is szerettem, velük már volt pár nagyszabású koncertünk is. Amikor pedig visszajöttem Pestre, akkor Gémes Antos, akivel még a Kolibriben voltunk osztálytársak, felhívott, hogy a Magyar Színházban szervez éppen egy színészzenekart, és nincs dobosuk. Ez lett a Harmadik Figyelmeztetés. A tagjai Fillár István, Cserna Antal, Gémes Antos, Horváth Zoltán, Wagner-Puskás Péter és jómagam. Mivel mindannyian  tehetséges és foglalkoztatott színészek vagyunk (kivéve Petit, mert ő tehetséges és foglalkoztatott zenész), néha nehéz összeegyeztetni a koncerteket, de azért havi rendszerességgel játszunk a Hunnia Presszóban, ha valakit érdeklünk, ott meg lehet minket nézni, hallgatni. Nagyon szeretem a zenekart, senki sem normális közülünk.

   Végezetül hadd kérdezzem meg, melyik az a darab, amit tiszta szívvel ajánlanál a mai kicsiknek? És miért?

Hát, akkor reklámozom az anyaszínházamat. :-) A régi előadások közül a Misi mókus vándorútont nagyon tudom ajánlani 4 éves kortól, ez egy nagyon régi előadás, még én is láttam gyerekkoromban, most meg játszom benne. Az idei évad is elég jól sikerült eddig, ugye a Semmi-t is most mutattuk be, és az eddig elkészült két előadás is nagyon jó, ezeket olyan 5-6 éves kortól ajánlom, ezek pedig a Pettson és Findusz, valamint a Lúdas Matyi, utóbbiban én játszom Döbrögit. Mindhárom előadás elég nagy sikerrel és telt házzal megy, én nagyon szeretem őket.

Portré: Éder Vera

Gergő előadásai ITT.

Budapest Bábszínház előadásai ITT.

 Karácsony utáni Diótörő

Nemzeti Táncszínház,  2013.01.12.

E.T.A. Hoffmann csodálatos meseműve talán az egyik olyan darab, amely nélkül nem telhet el karácsony. Feldolgozásainak száma megszámlálhatatlan, ráadásul szinte minden műfajba adaptálták már.

Idén is több helyen került színpadra Budapesten, ahogy a Nemzeti Táncszínházba is - több alkalom erejéig - beköltözött a Szegedi Kortárs Balett fantasztikus csapatával.

Ivan Vszevolozsszki, a Cári Színház egykori igazgatójának fejéből pattant ki, hogy E.T.A. Hoffmann meséjéből, A Diótörő és Egérkirályból kellene egy mesebalettet készíteni. Koreográfusnak a máig is felejthetetlen Marius Petipát kérte fel, aki több mint ötven balettet vitt színre, közülük többet ma is játszanak, hatása nem csak az orosz balettre terjedt ki, hanem szerte a világban felfedezhető. A Diótörőhöz a koreográfushoz méltó zeneszerzőt, Csajkovszkijt kértél fel, aki az elején nem túl nagy lelkesedéssel kezdett hozzá a zene megkomponálásához. Pazar díszleteket, jelmezt álmodtak meg, ami a mai előadásokban is jellemző, de van kivétel. Az első előadás a már Dumas által átírt változattal dolgozott, sőt Petipa még ezen is változtatott, de az alaptörténet megmaradt: a karácsonyi ajándékozás. Nem rögtön a teljes darabot mutatták be, csak a Diótörő-szvitet, de 1892. december 18-án útjára indult a nagysikerű mesebalett a Marinszkij Színházban.

A magyar bemutatóval még kicsit várni kellett, pontosan 35 évet, ugyanis 1927. december 21-én került a Magyar Királyi Operaház színpadára.

Azóta A Diótörő és Egérkirály hódított már rajzfilm, film, mesemusical, jégbalett és prózai formában is.  Talán ez az az előadás, amellyel mindenki találkozott már gyermekkorában és népszerűsége máig töretlen. Hoffmann darabja csak a balett feldolgozás után lett annyira sikeres, hogy Németországból kitört és elkezdte felfelé ívelő útját az egész világban.

Miért ilyen közkedvelt és populáris?

Valószínűleg már sokan feltették ezt a kérdést és a válasz talán az, amiért Csajkovszkij mégis elvállalta a zeneszerzést hozzá, mert „hihetetlenül” érdekes.

Az eredeti balett szerint: a Stohlbaum családhoz vendégek jönnek, majd a karácsonyfánál a gyerekek elkezdik kibontani az ajándékokat. Megjelenik a család barátja, Drosselmayer nagybácsi, aki egy fabábot hoz, de mivel nem túl szép, ezért senki sem kapkod utána. Végül Marika megsajnálja és magához veszi a Diótörőt. Az este folyamán a kedves öregúr egy kis báb előadást mutat be a kicsiknek, ahol a gonosz Egérkirály küzd meg a herceggel. Később Marika testvére, Misi, aki állandóan borsot tör az orra alá, erőszakkal elveszi tőle a Diótörőt, akinek a nagy dulakodás közepette leesik a feje. Drosselmayer megfeddi a fiút, majd megjavítva visszaadja a kislánynak a bábut.

Ennyi izgalom után mindenki nyugovóra tér, ki-ki a maga játékával, így Marika is viszi sajátját.

Álmában előjönnek mindazok a dolgok, amik az est folyamán elhangzottak, csak minden sokkal nagyobb: az egerek megnőnek, ahogy a diótörő is és a lány szobájában elkezdődik a csata, ahol a lány fabábuja legyőzi az Egérkirályt.

A következő jelenetben Marika immár Mária hercegnő, akinek a megelevenedett Diótörő csapja hevesen a szelet és innentől kezdve egyre csodásabb kalandokban van részük. Az ifjú lovag az immár fiatal leányzót elviszi saját birodalmába, ahol hatalmas ünnepséggel tisztelegnek nekik, különböző táncokat előadva: spanyol tánc, keleti tánc, kínai tánc, trepak, és egy virágkeringő.

Ez után Marika - reggel - felébred és első dolga az, hogy átölje babáját, a Diótörőt.

Juronics Tamás, a Szegedi Kortárs Balett koreográfusának kezei között tavaly októberben egy újabb fantasztikus feldolgozás született, ahogy ő mondja: „Rengeteg tánccal igazi gyermekdarab a Diótörő. A sztori a klasszikus Csajkovszkij-balett története, ugyanakkor E. T. A. Hoffmann eredeti meséjéből, A Diótörő és Egérkirályból is merítettem, különösen amikor valamilyen dramaturgiai fordulatra volt szükség ahhoz, hogy folyamatosan izgalomban tartsuk a gyerekeket. Arra törekedtem, hogy minél változatosabb, kalandosabb legyen a történet. Mivel a táncosok gyerekeket is alakítanak, igyekeztünk a mozgásvilágot, mozgásrendszert is minél közelebb hozni a gyerekekhez.” (Hollósi Zsolt: Diótörő – karácsonyi mese gyermekeknek)

Gyermekelőadásra felnőttfejjel beülni mindig egy külön élmény. Lehet idegesítő is, hiszen számos kérdés fogalmazódik meg bennük és ennek rögtön hangot is adnak és nem túl halkan, de lehet mulatságos és tanulságos is, hiszen ők olyasmit is meg mernek kérdezni, amit mi - a „nagyok” - már kevésbé. Nem szégyellik, ha nem értenek valamit és nem lapulnak a székben nagyokat pislogva, hanem kérdeznek. Az persze megint más dolog, ha szegény anyuka, apuka irulva-pirulva a kényes kérdések hallatán nemigen tud mit válaszolni.

Juronics Tamás meseszerűnek szánt világa egyszerű és letisztult, talán kicsit steril is a gyerekeknek, de mindenképpen harmóniában van a táncosokkal. Háromszor váltanak színpadképet, először a nappaliban, az ajándékok és a karácsonyfa körül történik minden, ott lejtenek örömtáncot, majd a következő jelenetben az ajándékok óriásira nőnek és az utolsó képben Cukorország helyett Sütiországba repítik a nézőket, hogy különböző táncokat adjanak elő Csajkovszkij örök klasszikusára. A Szegedi Kortárs Balett igazából leginkább csak merített, vagy még inkább csak irányvonalnak használta az eredeti művet. Az ő Diótörőjük egy teljesen felújított és sokkal rövidebb – amennyit a mai eleven gyerekek még jó kedvvel tolerálnak – és dinamikus kortárs tánc van keverve a balettel. A mozdulatok nem túl bonyolultak, hogy még a kicsik szeme is könnyedén követni tudja, de így is fellelhető a balett légiessége, hiába száműzték a „pipiskedő” balettlépéseket. A fiatal táncosnő, a Marikát alakító Palman Kitti egyszerűen lenyűgöző, sugárzó mosolya, életvidám természete átüt mindenen és az is lehengerlő, ahogy állandóan összekacsint a gyerekekkel. Hihetetlen könnyedsége pedig odaszegezi a szemet minden egyes táncánál. A többi táncos is remekül megoldotta a feladatait, a távol-keleti tánctól kezdve egészen a keringőig.

A jelmezek egyszerűek voltak, fehér-ezüst és fekete szín dominált, de a fejdíszek kis miniatűr szoborcsodáknak tűntek, a Zazzy Design Stúdiónak köszönhetően. A megelevenedett játékokról is eltávolították a port és a rokokó ruhás francia baba helyett kaptunk egy miniszoknyás, kedves Barbie-lányt, a katonát/huszárt pedig pótolták egy akcióhős figurával (nekem elsőre a Zöld Lámpás ugrott be). A punkfrizurás egerek pedig egyenesen viccesek voltak.

Juronics kreativitása a koreografálásnál nem állt meg, hiszen maga is részt vett az előadásban, öreg mágusnak maszkírozva ő celebrálta a történéseket, és nem felejtette el azt sem, hogy a kisiskolások hamar elunják magukat, így bevonta őket is az előadásba. A hópihék a táncuk után hógolyókat dobáltak be a nézőtérre a kicsik legnagyobb örömére, akiknek fél perc alatt leesett, hogy mi a teendőjük. Vissza kell hajítani.

Egy kicsit több humor még elfért volna az előadásban, de így is egy teljes táncelőadást adott a Szegedi Kortárs Balett, nem feledve célját, hogy az újabb és újabb generációkkal időben megszerettesse a tánc művészetét.

Marika: Palman Kitti, Diótörő: Czár Gergely, Drosselmeyer nagybácsi: Juronics Tamás, Frici Marika testvére: Májer Gábor, Anya és Egérkirálynő: Zsadon Flóra, Apa és Tortavár ura: Tarnavölgyi Zoltán, Dada és Cukorszilva Tündér: Markovics Ágnes, Barbie és Rózsahercegnő: Hajszán Kitti, Baltazár a bátor: Kiss Róbert, Egérkirály: Csetényi Vencel, Rózsaherceg: Horváth M. Gergő, Gyerekek, egerek, hópihék, édességek: Szarvas Krisztina, Tóth Andrea, Fehér Laura, Hortobágyi Brigitta, Májer Gábor, Horváth M. Gergő, Csetényi Vencel
Fejdíszek, maszkok:  Zazzy Design Stúdió
Díszlet, jelmez: Horányi Júlia
Koreográfus: Juronics Tamás

Fotó: Dusha Béla

    Semmi előadásán túl

    „− Semminek sincs értelme, ezt régóta tudom – közölte. − Ezért semmit sem érdemes csinálni. Erre most jöttem rá.”

   Janne Teller ifjúsági regényét elsőként bábelőadásként Magyarországon adaptálták színpadra a Budapest Bábszínházban. A rendező, Hoffer Károly fiatal végzős hallgató a Színház- és Filmművészeti Egyetem bábszínművész szakán. Első rendezésében Gimesi Dóra volt a segítségére, aki a szöveget alkalmazta színpadra.

       Hoffer Károly nem csak a rendezésért felelős, hanem a látványvilágot is ő álmodta meg, majd „rajzolta” papírra. Hihetetlenül jó eltalálta ezzel a darab hangulatát, a fekete-fehér és szürke színek dominanciája jól kiadja a regény alap tézisét.

      Pierre Anthon a nyári szünet után beállít az iskolába, ahol közli azt az egyszerű tényt, hogy: „− Semminek sincs értelme, ezt régóta tudom – közölte. − Ezért semmit sem érdemes csinálni. Erre most jöttem rá.” Majd kisétál az osztályteremből és száműzi magát egy fára. Ő ezzel a tettével közli, hogy nem kíván részt venni többé a társadalomban, és hát ezen belül is az osztálya életében. Állításával egy lavinát indít el diáktársaiban, akik rádöbbennek, hogy ez valahol mélyen már bennük is motoszkált, de nem engedték így felszínre törni. Az, ahogy az egész osztály összefog, hogy bebizonyítsa Pierre Anthonnak, hogy nincs igaza, feltételezi, hogy ez egy összetartó közösség, sőt már-már baráti társaság.

Elhatározzák, hogy egy régi fészerbe összegyűjtik a számukra fontosnak gondolt dolgokat, hogy megmutassák, milyen áldozatokra képesek. A Fontos Dolgok Halma egyre csak nő, egyre több és nagyobb dolgot követelnek egymástól és a szabály az szabály: minden kérést teljesíteni kell, „különben szart sem ér az egész”.

      A műben az egyben narrátorként is funkcionáló Agnes az első kör végén osztja meg azt a gondolatot, hogy ez az a pont, amikor abba kellene hagyni. Ahogy addigra már remélhetőleg a nézőtéren ülőkben is megfogalmazódik. Hiszen ez az először csak egy gyerekes lázadásnak tűnő folyamat egyre inkább halad valamiféle végzetes irányba.

És amikor már nem csak tárgyak kerülnek a fészerbe, hanem annál sokkal fontosabb és pótolhatatlan dolgok, akkor már a nézőkben is elkezd beindulni egyfajta szorongásba vegyített félelem, hogy ezután még mi következhet, hiszen mindahányszor valakitől elvesznek valamit, az gyerekes bosszúvágytól vezérelve a másiktól egy még fájdalmasabb dolgot követel. Ahogy durvul a helyzet, úgy haladnak ők is egyre közelebb a felnőtté válás kapujához, és amikor már mindenki odaadta azt, ami neki „ténylegesen a legfontosabb” volt, akkor volt az a pont, amitől kezdve ők már nem gyerekek. A második fordulótól kezdve ez már nem a tárgyakról szól. Itt már nem a kisiskolások rebelliskedéséről van szó, ahogy ezt jó jelzi az a zseniális rendezői ötlet: a (gyermek)bábukat elhagyva, immár nélkülük folytatják tovább az útjukat a (felnőtt)színészek.  Felnőttek.

     Az utolsó kétségbeesett lépés az, amikor betelefonálnak a tévébe és értesítik a médiát amellett, hogy hírverést akarnak, felhívva Pierre Anthont figyelmét arra, igenis van értelme az életnek, ez egy nagyon is tudatos segélykiáltás, amely így is hangozhatna: „ - Hé, felnőttek vegyétek már észre, hogy itt valami nagyon nem klappol: Oké, hoztunk itt áldozatokat meg minden… de milyen áldozatokat és milyen áron?

A szerepek összevonása (hiszen eredetileg egy sokkal nagyobb létszámú osztályról van szó) sokkal hitelesebben érzékelteti az összetartozás intenzitását. A színészek hihetetlen szimbiózisban léteztek a bábukkal, egy pillanatig sem volt kétséges, hogy kit is kell figyelni a bábut vagy a színészt, aki éppen mozgatja, rögtön ráállt a sze(lle)m arra, hogy ők ketten együtt egészek.

     Nyolc olyan karaktert sorakozik fel, akivel valamilyen szempontból mindenki azonosulni tud. Az egyik leghálásabb szerep a Nagy Hans szerepe volt, Pethő Gergő remek játékában, aki még az elején ebben a vidám és könnyednek tűnő darabban számos briliáns poént lőhetett el. A vagány csávó, akitől az egész osztály fél, a végére lehull a lepel és kiderül, hogy itt semmi sem fekete vagy fehér, van közte átmenet: a szürke.

Sophie, a Mórocz Adrienn által megformált Szonja az, akiben a legerőteljesebb jellemváltozás megy végbe: a mindig eminens, szófogadó, soha egy hibát sem vétő, a légynek sem ártó, naiv kislány lesz az, aki elsőre rááll – míg a többiek látványosan ódzkodnak – arra, hogy egy brutális cselekedetet hajtson végre.

Pierre Anthon, Szolár Tibor „bábjának” rövid jelenléte kicsit zavaró volt, hiszen ő indította el ezt az egészet, de alig tudtunk meg róla valamit és arról is, hogy a későbbiekben mi volt erről a véleménye, ugyanis csak a legvégén volt újból szerephez.

A többiek játéka is legalább annyit tett az előadáshoz: Ács Norbert, mint Dagadt Henrik Eskildsen, Blasek Gyöngyi, mint Mathilde Eskildsen (tanárnő/Hamupipőke, a kutya), Pallai Mara, mint Elise Jensen, Spiegl Anna, mint Agnes Aarne, Tatai Zsolt, mint Ájtatos Kaj Hansen, Teszárek Csaba, mint Jan-Johan Henderson) Összehangolt csapatmunka volt a háttérben, nagyszerű előadást produkáltak.

      Zeneszerzőként Kiss Tibort köszönthetjük, együttesének, a Quimby-nek dalait ágyazták be - songként funkcionálva -, de egy teljesen új dalt is hallhatunk, ami kimondottan erre a darabra lett komponálva. 

     Senkit nem hagy hidegen a Semmi, az garantált, hogy mindenkiben eljön az a pont, ahol elgondolkodik, hogy számára mi az igazán fontos az életében. Számos kérdést megfogalmaz a mű, amely a fiatalokat foglalkoztatja, akik nemsokára, vagy akár most lépnek ki a nagybetűs életbe: mi is várja őket, vagy mit miért csináljon, minek van igazán értelme és még sorolhatnám, de valószínűleg mindenkiben más kérdés okoz dilemmát. A választ pedig csak mi adhatjuk meg.

 Mindenkinek más az ÉLET értelme.

 Fotó: Éder Vera

Budapest Bábszínház előadásai ITT.

   Köszönöm minden olvasónak, aki az elmúlt évben a blogomon járt. A fenti képen megosztom a 2012-es év legszebb pillanatait. Jövőre Veletek Ugyanitt!

   Üdvözlettel,

   Like Me! blog