Like Me!

      Másik baba

... nemrég már készítettem egy interjút az "egyik babával" és ideje volt, hogy a másikat is bemutassam a színházkedvelőknek.

Első alkalommal egy vizsgadarabban láttam, ahol rögtön kitűnt, majd később a Budapest Bábszínház színpadán újra feltűnt és amikor a Babák c. felnőtt bábelőadásban  megnéztem, rögtön tudtam, hogy közelebbről is  szeretném megismerni Mórocz Adriennt, az utolsó éves színihallgató. Tehetsége lenyűgözött.

   Azt már tudom, hogy a bábszínészek is ugyanazt a képzést kapják, mint a prózai színészek, és pluszban foglalkoznak bábtechnikákkal. Te mindig is bábszínész akartál lenni?

Mórócz Adrienn: Nem. Egy ideig táncos szerettem volna lenni, ezért is jártam a Pécsi Művészeti Szakközépiskola tánc tagozatára. A színház mindig is érdekelt, a báb ráébresztett, hogy van a kezemben egy plusz képesség. Szeretem, ha a művészetek ötvözve vannak egy előadásban. Szerencsére egyre több olyan feladatot kapok, amiben egyszerre tudom hasznosítani, amiket eddig tanultam. De nem gondoltam volna, mikor az első bábos szerepemet megkaptam, hogy fizikailag megterhelőbb lesz, mint egy táncelőadás. :)

   Évfolyamtársadat, Eke Angélát már kérdeztem A gömbfejűek és a csúcsfejűek c. vizsgaelőadásotokról. Téged is megkérdezlek, mennyire volt nehéz értelmezni a darabot és ebben Zsótér Sándor mennyire segített?

M.A.: Olvasópróbán a felét nem értettem a darabnak, még úgy sem, hogy Zsótér Sándor kitűnően értelmezve közvetítette, és a szereposztást sem olvasta fel előre, nehogy elvonja a figyelmünket. Hisz akkor mindenki arra koncentrált volna, hogy kit kell majd alakítania. A próbafolyamat alatt lassan mindent megértettem, habár még most is vannak mondatok, amire előadásról előadásra rácsodálkozok. Zsótértól minden értelmezésbeli segítséget megkaptunk. Az osztályom alapvetően a látványból indul ki (talán a bábos képzés hozadéka) - Gothár Péter Karnyónéjában elég karakteres megjelenésű figurákat hoztunk létre - Zsótérnál a szövegből indultunk ki. Sok új tapasztalatra tettünk szert.

(Fotók: Istvánffy Zoltán, Kállay-Tóth Anett)

    Ebben a darabban több szereped is van, és mindegyik különbözik. Hol egyszerű lakos vagy, de olyan, aki két lábbal a földön jár, hol kőkemény üzletasszony apácaruhába zárva, hol pedig bicikliző, akinek kényszeres viselkedési zavara van. Ki segített a legtöbbet, hogy mindezt ilyen fiatalon kihozd magadból?

M.A.: Olyan szerencsés helyzetben vagyok, hogy nem csak naivaként gondolnak rám a rendezők. A külsőm adott, s játszom persze Pöttyös Pannit (Bozsik Yvette - Thália) is, de nagyon érdekes volt Samukát, a kövér retardált kisfiút próbálni az Egyetemen a Karnyónéban, s 2 órával később a Babákban combfixben a Madame meggyilkolását tervezgetni. Zsótér sokat segített a Jéuzusanyukában... hosszú ideig gyáva voltam, ő meg elégedetlen, míg egyszer csak ráéreztem, hogyan is kéne gonosz pénzéhes apácává válnom, s elfelednem, hogy egy órája még a Pettson és Finduszban próbáltam Muklát a Bábszínházban.

(Fotók: Éder Vera)

    A Babák nem egy könnyű darab és nem is igazán bábokkal, hanem tárgyakkal dolgoztok. Ez mennyiben különbözik az eddigiektől?

M.A.: Igen, nem könnyű darab, szerintem pont ezért jó könnyíteni a bábos elemekkel, zenével, tánccal. Az első félévünk az egyetemen tárgyjáték volt, persze nem ilyen formában, mint az előadásban, de az alapokat onnan hoztuk. Egy bábos-színész alapból máshogy nyúl a tárgyakhoz, egy anyagdarab is bármi lehet. Nem gondolom, hogy a bábszínház az az, ahol "bábokkal" dolgoznak (persze az is egy út), de számomra bármilyen absztrakt forma is lehet "báb". A legtöbb előadásban van "báb", csak nem annak nevezik. 

    Azt is elmondhatjuk róla, hogy hihetetlenül komplex darab, a te értelmezésedben az, ami veled történik a végén a színpadon, az igaz vagy csak a játék része? - gondolok itt az utolsó jelenetre.

M.A.: Az én felfogásomban van egy pont, mikor eldöntöm, "jó, akkor én iszom meg a teát", beöltözöm utoljára Madame-nak, elbúcsúzom a testvéremtől, biztatom, hogy boldogulni fog nélkülem is. De ahogy a darab vége is nyitva van hagyva, úgy az én gondolatomban is csak addig történnek az események, míg a számhoz emelem a poharat. 

(Fotók: Éder Vera)

   Rögtön elsőre tetszett Genet drámája? Látsz-e különbséget a két testvér, Claire és Solange között?

M.A.: Én igazából a Cselédeket, mint darabot sose szerettem, nehéz volt számomra követni, hogy mikor ki-kicsoda, játszani persze már nagyon jó. Claire a fiatalabb, így bátrabb, és nem függ annyira az úrnőjétől. Solange ugyanúgy függ a húgától, mint a Madame-tól, szerintem minden szereplőbe szerelmes egy kicsit. Claire csak a Monsieur-be.

    Több darabban is láthatunk a Budapest Bábszínház színpadán és lassan elhagyjátok az SZFE biztonságát. Mit lehet tudni a további terveidről?

M.A.: Szeretnék koncertezni a zenekarommal, s megismertetni az emberekkel a "Boribon muzsikál"-t, hisz hiába kaptuk meg egy éve a legjobb gyereklemezért járó Fonogram díjat, úgy érzem, kevesen ismerik ezt a lemezt. Szeretnék részt venni igényes, szórakoztató gyerekdarabokban (számomra nagyon fontos, hogy a gyerekekkel megszerettessük a színházat, ha kicsiként nem szeretik meg, felnőttként sem fognak járni). S ezen kívül biztosan részt fogok venni - akár független - felnőtt előadásokban. Szerencsére teherbíró-képességem az van. Decemberben 3 darabot próbálok/tam. Horváth Csabával volt vizsgánk az Egyetemen, Bozsik Yvettnél póbálok Székesfehérváron a Rozsdalovagban főszerepet, s a Budapest Bábszínházban január elején mutatjuk be Janne Teller: Semmi című regényének adaptációját Quimby dalokkal fűszerezve. S bár ezek mellett magánéletet élni szinte lehetetlen, készülök az augusztusi esküvőnkre, azt hiszem a diplomaosztó után ez lesz az idei legnagyobb bemutatóm.

Mórocz Adrienn ezekben az előadásokban látható.

Fotók: forrás Mórocz Adrienn és Budapest Bábszínház

     A Babák játékszere

    Egyik baba, másik baba. A színpadon elkezdődik a rivalizálás. Minden egyvalaki körül forog. Minden egy valakiről szól. Mindenki egy valakit akar. A Madame-ot… és ekkor betoppan a titokzatos… nő… vagy férfi? Mindenkinek a fantáziájára van bízva. De én kíváncsi vagyok, ezért az őt játszó színművészt, Bercsényi Pétert kérdeztem erről és a bábozás művészetéről.

   Az idén bemutatott Genet darabban, a Babákban te vagy az egyetlen férfi. Körülötted mindenki, a rendező, a dramaturg és ugye a másik két főszereplő is nő, sőt, még a te szereped is. Hogy viseled ezt a nőuralmat? :)

Bercsényi Péter: Hehe. Ezt én is megkérdeztem volna magamtól. Azt hiszem, elég jól. Mivel ez inkább „csajos” darab, jót tesz neki az ösztrogéntúltengés, amivel szerencsére elég jól össze tudtam hangolódni. Alapvetően mindig is a nőkkel, lányokkal jöttem ki jobban, de nem állítanám, hogy maradéktalanul értem a lelkivilágukat. Sőt, így harmincévesen már van, hogy egyenesen rácsodálkozom egy-egy gondolatmenetre. Tényleg érzelmi oldalról közelítenek meg dolgokat, míg én inkább szellemiről. De az érzékenységük miatt ők sokkal empatikusabbak, és elnézik, áthidalják, ha „agyrohamom” van. Szóval a kérdés inkább úgy helyes, hogy ők hogy tudnak elviselni engem...?

    Ez a darab háromszereplős, ahol te női ruhába vagy bújtatva. Mindenkinek a fantáziájára van bízva, hogy a Madame nő-e vagy férfi, de azért gondolom, te magadban tudod, hogy ki vagy. Elárulod?

B.P.: Többféle megoldása lehet. Szeretem, ha ezt minden néző saját magának dekódolja. Nyilván lehetetlenség elvont dolgokat játszani, ezért szükséges, hogy legyen egy kulcsa a figurának. Ezáltal lesz egy vezérfonal, amit aztán a néző a saját benyomásai, élményei, lelkivilága alapján értelmez, így létrejön az ő igazsága. Az én verzióm valószínűleg jóval szegényesebb, mint amivel ő távozott. De elárulom, hogy a figurámhoz Almodóvar A bőr, amelyben élek c. filmje adta a kiindulási pontot. Egy férfi (a Monsieur) fogságban tart két lányt, és szexuális előjáték gyanánt végigjátsszák ezt a gyilkosságot, mindig más végkifejlettel, ami aztán egy őrült orgiával ér véget. Van, akinek én jelentem a Kertészt (mint pl. a Született feleségekben), és amíg a Madame házon kívül van, addig ő is beszáll a lányok játékába. Persze ezen kívül akad még más megfejtés is, ahány ember, annyi variáció.

    Az egyik előadás után (december 8) a Kritikus Órán említetted, hogy a mai bábelőadások már nagyrészt „hibridek” és egyre inkább azok lesznek. Van még egyáltalán olyan előadás, ami kimondottan csak bábokkal operál? Vagyis klasszikus értelemben létezik még felnőtt bábszínház?

B.P.: Szerintem már nem. A bábrendező kollégák zöme már nem talál érdekességet a puszta technikában, a bábművészet nagy érája (az '50-es, '60-as évek) ebből már majdnem mindent megmutatott. Ezért ötvözik a különböző bábtechnikákat az élőjátékkal, ami viszont rengeteg dolgot új látószögbe helyezhet. A „hibridséget” pedig az is elősegíti, hogy a vizualitás már óriási szerepet játszik az emberek életében, azon keresztül sokkal inkább befogadóbbak, így az élőszínházi rendezők is egyre többször hívják segítségül a látvány és a forma erejét, innentől viszont már bőven lehet vitatkozni, hogy mi mettől számít bábnak vagy bábos megoldásnak, mint például egy árnyék vagy egy kelleténél hangsúlyosabb, szimbolikusabb, esetleg rendeltetésének nem megfelelően használt tárgy.

(Fotók: Kállay-Tóth Anett)

    Hármatok közül (Mórocz Adrienn, Bohoczki Sára) mögötted van a legtöbb bábszínházas tapasztalat és jelenleg is több gyermekeknek szóló előadásban vagy benne, így jól ismered mindkét közönséget. Ugyanúgy állsz ki a gyerekek elé is játszani?

B.P.: Attól függ, mire kérdezel rá. Ha az energiabefektetésre, akkor abszolút ugyanúgy, hiszen ez is, az is előadás. Ha a tétre, akkor nem feltétlenül. Nyilván leheletnyi különbségről beszélek, de a gyerekeknél eggyel jobban koncentrálok. Nagyon felelősségteljes dolog nekik játszani. Pontos munkát igényel. Míg egy felnőttelőadásban egy esetleges bakit megbocsát a néző vagy elkönyveli, hogy milyen gáz ez a színész, addig egy gyerek nem valószínű, hogy tudja, mi „ér” a színpadon és mi nem. Minden megtörténik, minden valóság. Egy bizonyos korig ajánlatos kerülni a túl bonyolult lelkiállapotok megjelenítését vagy az iróniát, mert nem feltétlenül értik azokat. Nagyon észnél kell lenni.

     Szerinted miért van ilyen kevés felnőtt bábelőadás?

B.P.: Nincs piaca. Például Lengyelországgal szemben a hazai közönség még nem tart ott, hogy nyitott lenne erre. Ma Magyarországon nincs az az őrült, aki, miután lehúzta a napi 8 óra melót, igent mond a jegyárusnak arra a kérdésére, hogy „Szia, van kedved ma este megnézni egy szöveg nélküli Shakespeare-darabot csak cipős dobozokkal?”, pláne, ha bunraku- vagy pálcás bábokkal van... „Mi vaan?” Inkább megy és megnéz egy jó kis musicalt. Vagy valami agyrohasztót. Esetleg, ha kifinomultabb, valami drámát. Csak ne legyen túl elborult. A bábszínházi absztrakció megfejtése, feldolgozása egy felnőtt embernek agymunka. Egy gyereknek mindennapos, kézenfekvő dolog, hiszen bármi változhat bármivé: egy kendő lehet hercegnő és férjhez mehet a játékmackóhoz és utazhatnak nászútra Apa papucsán a nagyszőnyegen keresztül. No problem. Egy felnőtt viszont ezen fennakad, kötik a saját maga által felállított korlátai, és követeli az egyértelműbb pálcás királylányt, a kesztyűsbáb róka komát, és sitty-sutty, a bábszínház már degradálódott is szimplán gyerekműfajjá. Ami meg már ugye, amellett, hogy cuki, azért valahol ciki is. Pláne „nem művészet”. Legalábbis az általános vélemény szerint. Számomra érthetetlen, hogy miért tartják jóval kevesebbre a gyerekek számára készített előadásokat a felnőtteknek szólóknál.

(Fotók: Nink László, Puskel Zsolt)

     Volt már olyan, hogy egy szerepedről te nem azt gondoltad, amit a rendező? Mit csinál ilyenkor egy színész?

B.P.: Hajaj! Volt, persze! Hogy mit csinál? Leginkább kínlódik, mert a rendező elképzelése a mérvadó, az ő változatához kell közelíteni a figurát, hiszen ő látja egyben (jó esetben) az egész darabot, és azon belül a szerep funkcióját. Vagy próbálhatja meggyőzni a saját igazáról, de ez általában nem jön össze. :) Egy korai tapasztalat alapján már igyekszem úgy érkezni az olvasópróbákra, hogy ne legyenek előzetes elképzeléseim, mert irdatlanul nehéz áthangolni őket. Ha pedig mégis félresiklik az egyeztetés, akkor igyekszem összeragasztani magamban a kétféle világot, és reménykedem, hogy sikerül úgy összecsiszolni őket, hogy kiadjon egy épkézláb figurát, ahol nem észrevehető ez a mozaikosság.

     A Tháliában is játszol. Hogy jött ez a lehetőség és ott miben láthat a közönség?

B.P.: Ez valójában egy „újrabemutató”. Ugyanis lassan két éve mutattuk be a kibővített HOPPart Társulattal a SZERET...lek c. előadást Pelsőczy Réka rendezésében. Mivel a korábbi játszóhelyünk megszűnt, így szögön lógott egy évig a darab, és csak idén fogadott be minket a Thália a Független Thália Projekt keretein belül a MIKROszínpadra (volt Mikroszkóp).
Ez egy „szerelmesdarab”, és annyiban különlegesebb, hogy monológok hangzanak el egymás mellett, egymásba öltve, és ezeken keresztül ismerjük meg a beszélők saját történetét. Ezek valós történetek, Réka készített interjúkat az országot-világot járva és a legérdekesebbekből Sirokay Bori dramaturg segítségével összeállította ezt az előadást, amit - a HOPParthoz híven - megdobott egy jó adag zenével. Itt teljesen élőszereplő vagyok, de természetesen én sem hazudtolom meg saját magam, és a dalomat egy marcipánmasszával bábozva adom elő.

(Fotók, Botond Márton, Földházi Balázs)

     Ha már létezik olyan megkülönböztetés, hogy színész, zenés színész, bábszínész szakirány, akkor te hová sorolod magad?

B.P.: Ha már létezik ez a megkülönböztetés, akkor én sem a bábos, sem a színész énemet nem szeretném megtagadni, ezért bábos színészként szeretem megemlíteni magam. Szívesen eltörölném ezeket a határokat, mert értelmetlenség cédulázni. Van, aki tud énekelni, van, aki nem. Van, akinek különleges érzéke van a tárgyak életre keltéséhez, van, akinek nem. Van, aki egyiket sem tudja, mégis jó színész. Ugyanúgy meg kell értenünk és el kell játszanunk a szerepeinket, csak más csatornákon közvetítünk. Ráadásul amellett, hogy bábozom, énekelek is, táncolok is, élő szerepeket is játszom „normális” előadásokban úgy, hogy egy fikarcnyi báb sincs a közelemben. Akkor én most mi vagyok...? Ez a definíció azért elég zavaros a szakmában is. Épp azt néztem, hogy ahány osztály végzett, mind más elnevezést kapott. Az előttünk levő osztály színész szakon, bábszínész tagozaton diplomázott, én szimplán bábszínészként végeztem, a mostani végzősök bábszínművészek lesznek. Lehet, hogy nem is érdekelne ez az egész, ha a „báb” előtag a színházi szakma számára nem „B” kategóriás színészt jelentene. De ez még egy darabig így lesz. Majd szépen lassan bizonyítunk. Talán megérem még, hogy ne nézzenek rám olyan furán, hogy én „elfecsérlem” a művészetemet a gyerekekre.

     Ha azt kérném, hogy ajánlj egy felnőtt bábelőadást, akkor melyik lenne az és miért?

B.P.: Egyértelműen a győri Vaskakas Bábszínház Kádár Kata Revüje. Nem új előadás. Öt éve mutatták be, de nagyon szerencsés csillagzat alatt született, és - ha jól tudom - még ma is játsszák. És ez nagyon nagy szó ebben a kategóriában. Egy Rocky Horror Picture Show-szerű előadás közép-európai folklórba oltva, csodás lírával, magas színészi teljesítménnyel, gyönyörű látványvilággal. Én sokszor láttam már, és mindig beszippantott. Hasonló élmény volt a Budapest Bábszínház Bitódalok c. előadása, ami élményben csak annyiban különbözött, hogy Christian Morgenstern versei miatt számomra eggyel nehezebben emészthető volt. Sajnos már nincs műsoron, de hátha fordul még a szél...!

 Bercsényi Péter előadásai  ITT

    Egyik baba

   Felnőtt bábelőadás… furán hangzik, mert nem szoktuk meg, mert nehezen épül be a köztudatba, mert van egy olyan érdekes berögződésünk, hogy a bábok csak a gyerekekhez szólnak. Babák… kislányok közkedvelt játékszere. Mindkét sztereotípiát megcáfolom. Mert a Budapest Bábszínház „Babái” felnőtteknek játszanak, mégpedig igen érdekes játékot. Az egyik csinos babát, Bohoczki Sárát kérdeztem.

Játszol a Budapest Bábszínházban, a Nemzeti Színházban, az Örkény Színházban, de a legtöbbet a Miskolci Nemzeti Színházban. Hogy kerültél oda? Nem terhel meg ez a sok „ingázás”?

Bohoczki Sára: Kiss Csabával ismertük egymást a Színművészeti Egyetemről. Ő hívott gyakorlatra ide, amikor egy új társulatot alapított.  Ha jól számoltam 18 bemutató van, ebből én ötben játszom, szóval elég nagy az élet most Miskolcon. Sokat dolgozom és szerencsére megtarthattam a pesti előadásaim nagy részét is. Ha éppen pörgésben vagyok, jövök-megyek, nem állok meg egy pillanatra sem, sosem veszem észre a fáradtságot, de ha egy kicsit megállnék, tuti kómába zuhannék, így aztán mindig mozgásban kell lennem. Majd nyáron pihenek. Talán… Én csak így tudok működni, a lételemem a rohanás.

   A Budapest Bábszínházban most éppen a Babák c. előadásban van főszereped. Voltak nehézségeid a szereppel? Elsőre tiszta volt minden vagy voltak kérdéseid?

B.S.: Solange (akit játszom) karakterével kapcsolatban nem volt sok kérdőjel a fejemben. Fodor Annamária rendező nagyon hármunkban (Mórocz Adriban és Becsényi Péterben és bennem) gondolkodott. Tehát a játszott figura nem áll olyan messze a személyiségünktől.

A történet kuszasága abban áll, hogy nem egyértelmű, hogy mikor ki mit játszik, ki bújik kinek a szerepébe és az, hogy valójában kik vagyunk mi. Két cseléd? Vagy két testvér? Vagy mindkettő? Vagy egyik sem? Vagy csak úgy két kétségbeesett, megalázott nő? És ki a madame? Nő? Férfi? Egyáltalán létező személy? Sok dimenziója van ennek a darabnak. De melyik a valóság? Egyáltalán feladatunk-e akár szereplőként, akár nézőként megkeresni?

Szóval rengeteg kérdésem volt a darab olvasása közben, de úgy érzem, hogy Hársing Hildával (dramaturg) és Fodor Annamáriával (rendező) megválaszoltuk őket.

   A december 8-i előadás után volt egy kis beszélgetés az alkotókkal (színészek, dramaturg, rendező, kritikus), ahol nagyon vehemensen védted az álláspontodat a darabbal kapcsolatban. Mindig ilyen határozottan kiállsz a véleményed/igazad mellett?

B.S.: Általában nem vagyok egy konfliktuskereső ember.  Nem volt ez mindig így, de megtanultam higgadtabban kezelni a problémás helyzeteket.

Viszont az ostobaságot nem tudom elviselni és nem tudom a számat se befogni, és általában nem is akarom. Ilyenkor nem tudok számolni a következményekkel és szerintem nem is kell, mert az igazságom fontosabb mindennél.

   Úgy tudom, a rendező, Fodor Annamária titeket szeretett volna egy színpadon látni, direkt nektek szánta a darabot. Mennyire volt beleszólásotok abba, hogy melyik legyen az?

B.S.: Semennyire. Ancsi választott darabot és színészeket, viszont a megvalósítás az egy közös játék volt. A próbákon gyakorlatilag teljesen szabad kezet kaptunk, Ancsi és a koreográfus (Sipos Vera) minden ötletünkre kíváncsi volt.

   A darabban a két testvér gyakran felcseréli a szerepét. Gondoltatok már arra, hogy valójában is kipróbáljátok magatokat a másik szerepében?

B.S.: Nem. Nem gondoltam rá, de jó ötlet. Izgalmas lehetne úgy játszani, hogy egyik előadáson én vagyok Adri, a következőn meg megint Sára.

   Van olyan színész/nő, akivel nagy álmod volt egy darabban játszani és ez meg is valósult?

B.S.: Konkrétan nincs ilyen, de arra emlékszem például amikor a Nemzeti Színházban játszottam a Lear királyban, hetekig nem tudtam megszokni hogy maga Kulka János tényleg nekem beszél és engem lök arrébb a színpadon. Vagy - ugyancsak a Nemzetiben - az Én vagyok a Te próbáin Molnár Piroskát leshettem a takarásból.

Ezek olyan kicsi dolgok, de az unokáimnak majd mesélhetem egyszer: „Jaj gyerekek, még amikor én a Molnár Piroskával álltam egy színpadon...”

   Ötödéves vagy a Színház- és Filmművészeti Egyetem bábszínművész szakán, de ahogy nézegettem a repertoárod, szinte nem is találtam közte bábszíndarabot. Szerinted miért van ilyen kevés felnőtt bábdarab?

B.S.: Magyarországon aki felnőtt előadást szeretne látni, annak eszébe sem jut, hogy bábszínházban gondolkodjon. Itthon szinte kizárólag a gyerekeknek báboznak. Külföldön ez valahogy jobban működik, illetve a műfajok, a prózai előadás,a  táncelőadás, a zenés előadás és a bábelőadás nem válnak el ilyen élesen egymástól. Azt veszem észre egyébként, hogy már itthon is egyre több ’’emberszínházi” rendező keres bábos megoldásokat, mint ahogyan a Babák előadásunk sem mondható bábelőadásnak, mégis használunk benne bábos effekteket.  Momentán nem bábszínészként dolgozom, de igazság szerint én sosem akartam teljesen bábművész lenni. Azért felvételiztem a bábosztályba, mert izgalmasnak tűnt ez a világ és úgy voltam vele, hogy ez csak egy plusz, amit megtanulhatok az egyetemen, mert egyébként nekünk ugyanúgy volt mesterség-, ének- és mozgásóránk, mint bárki másnak.

Viszont - remélem nem baj, ha ezt most elárulom -, Rusznyák Gáborral próbáljuk a Padlást Miskolcon, ő például nagyon nyitott erre és kéri is a bábos ötleteket tőlem és Fricz Attilától (osztálytársamtól). Nagyon szeretem, hogy mi kaptunk egy kis máshogy gondolkodást és ezt egy „emberszínházban” lehet kamatoztatni.

   Kilépve az egyetemről, tudod már, hogy melyik társulathoz tartoznál szívesen? Vagy maradsz a Miskolci Nemzeti Színháznál?

B.S.: Nem tudom, mi lesz velem egy év múlva, de ha jövőre is ilyen pörgős lesz a Miskolci Nemzeti Színház, akkor nagyon szívesen maradnék.

Bohoczki Sára előadásai

Fotók: Kállay-Tóth Anett, Dobos Klára, Puskel Zsolt (forrás Bohoczki Sára)

    Szerelem 200 évig

   Idén az Agave Kiadó egy tőle szokatlan műfajban debütált, a romantikus thrillert is felvette a listájára. Alma Katsu amerikai írónő könyve már első hallásra is izgalmasnak tűnik, egy több mint kétszáz évet átívelő regény egy ember szemszögéből. Ráadásul az év egyik legigényesebb és legízlésesebb borítója díját is odaadnám a magyar kiadásnak.

 A vámpírregények mára már olyan dömpinget értek el, hogyha az ember besétál egy boltba, akkor meglepetten veheti észre, hogy egy új műfaji csoportosítás van születőben. Sőt lassan azt is elmondhatjuk, hogy akinek nincs a témában legalább egy története, az nem is nevezheti magát ifjúsági írónak. Na de félretéve az iróniát, szeretjük, ha valaki halhatatlan, ellenállhatatlan és semmi nem árthat neki, ráadásul még szerelmes is. Ilyenek voltak eddig a vérszívók. Alma Katsu viszont szakított a hagyományokkal és elővett egy érdekesebb hőst, a halhatatlanokat, akik kivételesen nem mézes-mázos tinédzserek, hanem változó korúak, rafináltak és nem feltétlenül pozitív karakterek.

    Azt mondják, vannak olyan szerelmek, amelyikbe belehalnak a szerelmesek, ez történt Lanore-ral is, aki kislány kora óta a falu alapítójának a fiáért van oda, már akkor eldönti, hogy egyszer ő akar lenni a felesége. A két fiatal hamar közel kerül egymáshoz, csak éppen Jonathan másokhoz is. Történetük az 1800-as évek Amerikáját öleli fel, majd elkalauzol minket egészen Magyarországig, sőt még Romániába is egy rövid bepillantást kaphatunk.

   A regény a jelenben kezdődik, ahol egy gyönyörű, de törékeny lányt szállítanak be a rendőrök a kórházba, ahol Luke Findley veszi kezelésbe. Az amerikai kisváros, St. Andrews magányos orvosa teljesen elképed a véres ingben érkezett és gyilkossággal vádolt lányon, aki egy képtelen történettel áll elő. Elmeséli, hogy már 200 éve a földön van és egykor ebben a kisvárosban találkozott élete nagy szerelmével. A férfi nem igazán viszonozta az ő érzéseit, de azért adott némi reményt neki azzal, hogy teherbe ejtette. Abban az időben ez óriási botránynak számított, így a szülei az első adandó alkalommal elküldték őt egy bostoni zárdába, hogy ott hozza világra a gyermekét, majd térjen vissza nélküle. Lanny érzései még így sem csitulnak, hogy Jonathan nem vállalja fel őt, így a városba érve esze ágában sincs a zárdába menni. Az ismeretlen helyen egyre elveszettebb, így hamarosan az egzotikus és dúsgazdag Adair házában találja magát, ahol nemcsak a testi szerelem gyönyöreibe, hanem a fájdalom sötét bugyraiba is alá kell szállnia. Mire rádöbben, hogy milyen sötét mágiába keveredett, addigra a férfi már megajándékozza a halhatatlansággal és ezzel az uralma alá vonja őt. Kiderül, hogy Adair Magyarországról származik, egy cigánykaravánnal járták az országot, amikor egy vén doktor (alkimista) megvásárolta őt a szüleitől, szolgának és idővel kegyetlen játékszernek is használva. Egy borzalmas kirohanása során majdnem agyonveri a fiatal fiút, de mégis megmenti, halhatatlanná téve őt. Adair amint tudja, megbosszulja a sok kínszenvedést és belekezd saját kis mocskos játszmájába, alattvalókat toboroz, akik minden óhaját kielégítik, ide kerül be Lanny. Múltjának megismerése után a lány kezdi megérteni őt és egyre mélyebb érzéseket táplálni iránta, de egy pillanatra sem felejti el Jonathant.

   Az írónő két idősík között ugrál, sőt még a flashback-et (Lanore) is megspékeli még egy flashback-kel (Adair), míg össze nem ér a történet. Részletes és érdekfeszítő leírásaival hangulatos vidékekre repíti az olvasót. Szereplői megalkotásakor is szakít a megszokottal, hogy nincs kimondottan pozitív hőse, mindenkinek szárad a lelkén valami, ettől függetlenül mégis lehet egyfajta „hierarchiát” felállítani közöttük. Lanny több évszázadon átívelő históriája egyértelművé teszi, hogy a vak és mindent elsöprő vágyakozásnak ára van és azt is, hogy mindenért fizetni kell előbb vagy utóbb, vagy éppen folyamatosan. Mégis ő az a nő, akivel azonosulni tudunk, hiszen mindnyájan követünk el hibát a szerelem nevében.  

   Ahhoz képest, hogy romantikus kategóriába van besorolva, semmiképpen sem ajánlanom a tinédzsereknek és azoknak, akik kimondottan ezt a műfajt kedvelik, és bár a szerelem nagyon is jelen van a hasábokon, Danielle Steelre ne nagyon számítsunk. A féktelen erőszakosság viszont annál inkább dominálta a sorokat, ráadásul nem igazán burkolt stílusban, hanem maga a vad nyersességében. (E L James órát vehetne Alma Katsu-tól)

    A végéhez érve volt bennem egy olyan érzés, hogy lehetne még folytatni, vannak még elvarratlan szálak, de ha így ér véget, akkor is egy ritka jó regényt olvastam, mostanra viszont – Alma Katsu hivatalos oldalát böngészve - már tudom, hogy ez egy trilógia első része, amelynek eredeti nyelven már meg is jelent a folytatása.  

  A Halhatatlanok egy különös hangvételű remek regény, ami egy olyan írónő tollából született, akit John Irving tanítványa volt és Márait a kedvenc írói közé sorolja.

Fotó: Tim Coburn (forrás: Alma Katsu Hivatalos Oldala)

Alma Katsu: Halhatatlanok

Kiadó: Agave Kiadó, 2012

      Lili&Lia

   Karafiáth Orsolya a magyar kortárs irodalom elismert költője, több magazin újságírója, kulturális műsorok moderátora most egy  kisebb szünet után újabb regénnyel jelentkezett. A Maffia-klubbal és most már a Kicsi Lilivel a háta mögött nyugodtan elmondhatjuk, hogy a regényíró titulus is bekerült az önéletrajzába.

    Az írónő öltözködési stílusában is egyedi, feltűnő és sokszor provokatív, aki ezt megszokta tőle, az a könyvében sem csalódik. Ez nem egy átlagos regény fehér lapokkal és fekete betűkkel, de nem ám, Filó Vera extravagáns rajzai itt is kirántják az olvasót a megszokottból, mint a Café X-ben és a Cigánykártyában (K.O. előző verseskötetei), megragadják a szöveg lényegét, mintegy kiemelve és még inkább aláhúzva a fontosabb epizódokat.

    A főhősnő - aki a harmincas éveinek az elején jár - párhuzamosan mesélni kezdi életének két meghatározó szakaszát. Az egyik a közelmúlt és a jelen eseményeit vázolja, a másik a gyerekkorába kalauzol minket, ahol megismerhetjük Lia akkori környezetét és mindazt a beteges légkört, ahonnét a felnőtt Lia érkezett.

   Az igen korán apa nélkül maradt lány szorosan az anyja szoknyája mellett válik kamasszá, szinte elszigetelve a külvilágtól, mígnem egy barátnő jelzi, hogy ez nem a legjobb egy éppen csak serdülő kislánynak.

   Lia új iskolába kerül, ahol végre talál egy barátnőt vagy inkább az találja meg őt és elkezdődik egy új szakasz az életében. Bekerül az iskolai színjátszó körbe, amit a csodálatos Endrődy tanárnő vezet. A fiatal lány egyre közelebbi viszonyba kerül a tanárnővel, Marival, a végzet asszonyával, aki olyan, mintha maga Karády Katalin lépett volna le a vászonról, vagy talán még tőle is szebb. A kapcsolatban Mari kihasználja a fiatal lányt, mert képtelen megöregedni és azt képzeli, hogy a fiatalok társasága ezt megakadályozza. Lia egy-egy tisztább pillanatban maga is nagyon jól látja a helyzetet és ilyenkor öniróniát is gyakorol, de érzései sokkal erősebbek nála.

   Később Lia bekerül az egyetemre, meghal az édesanyja és két kudarcba fulladt kapcsolat után megint találkozik egy nővel  vagy inkább a Nővel, Lilivel. Ettől kezdve sorszerűen megismétlődik ugyanaz, mint amit Marival élt át. Mindig ő van alárendelt viszonyban: Marihoz tanár-diák viszony fűzi, Lilihez pedig főnök-beosztott ugyanúgy, ahogy a szerelmi kapcsolataiban is mindig ő marad alul, ő van a másik öröméért.

    Lia hordoz valamit a sorsában, valamit, amiért mindig ő lesz az áldozat, a szenvedő fél.
Karafiáth Orsolya ezt a személyiségtípust boncolgatja, és erre a sorsszerűségre keresi a választ, amihez szereplője önkritikus óráiban közel is jár. Ettől igazán izgalmas és rövidsége ellenére tömör ez a fejlődésregény. Annyi füst, konyak és vodka van benne, hogy olvasva kedvünk támad letámolyogni egy kiskocsmába, abban bízva hátha szembejön velünk is Karády reinkarnációja vagy legalább Edie Sedgwick.

                 A könyv trailere:

Karafiáth Orsolya: Kicsi Lili

Kiadó: Scolar, 2012