„Élt egy gazdag grófnő Csejtén,/ vérzett a föld vára mentén…
Véreső hullott az égből,/ Vérpatak kélt fehér kéztől…”
Az ősbemutatót péntek 13-ra időzítették, ami az este érkeztével kicsit baljósnak tűnt, ugyanis egyik pillanatban úgy nézett ki, hogy az eső elűzi Báthory Erzsébetet, másik pillanatban pedig úgy, hogy engedi a grófnőnek, hogy megpróbálja tisztázni magát a vádak alól. Végül a vámpírasszonyként is elhíresült legenda elénekelhette történetét, ismét elérve azt, hogy beszéljenek róla.
Báthory Erzsébet háromszor is megelevenedett (13, 14 és 15-én) az elmúlt napokban a Margitszigeti Szabadtéri Színpadon, ráadásul kettős szereposztásban, egy honi gárdával és a Kolozsvári Magyar Opera művészeivel.
Abban a kiváltságban volt részem, hogy mindkét szereposztással láthattam, így önkéntelenül is párhuzamot vontam egyes szereplők között, bár bevallom, nem ez volt a célom. Az ősbemutató kissé esős hangulatban kezdődött, megalapozva a Báthory Erzsébet tragédiáját belengő légkört. Benedekffy Kata jelent meg a színpadon, haragját szórva a nézőtérre, magabiztos hanggal mesélve életéről. A művésznő nemcsak a villamosok plakátjairól tekintett büszkén a világba, hanem a valóságban is meggyőző Báthory volt. A belépőjén tűzvörös parókát és szintén vörös fonalakat viselő, éppen születésnapját ünneplő grófnő pillanatok alatt megfagyasztotta a levegőt, de nem csak mérhetetlen gőgje miatt, hanem mert hamar kiderült, hogy éppen annyira magányos és elhagyatott is.
Az ötletgazda, Bán Teodóra egy emberközelibb Erzsébetet álmodott a színpadra, egy nőt, aki tudott kegyetlen is lenni, de nem volt sem gyilkos, sem sötét praktikák űzője. Sok fájdalom érte az életben: a férje egyre ritkábban volt otthon, ideje nagy részét a törökök elleni háborúban töltötte, és ha hazalátogatott, akkor már nem az a gyengéd és szerető férj volt, akit Erzsébet a házasságuk kezdetén megismert, hanem inkább a „fekete bég”. Halála pedig kiszolgáltatottá tette Erzsébetet a hatalmi játszmákban.
A kolozsvári szereposztásban játszó Covacinschi Yolanda egy kevésbé határozott Erzsébetet vitt színre, ám hangja nem hagyott kétséget afelől, hogy ő is jó választás volt erre a szerepre. Nádasdy gróf is két különböző játékstílusban kelt életre a szabadtérin, az ősbemutatón Zöld Csaba természetes játékával péntek este és Laczkó V. Róbert klasszikus színpadi lendületességével vasárnap. A Báthory vádak összegyűjtésére Waltert a királyi nyomozót Szemenyei János, számos musicalből és a Centrál Színházból ismert ifjú és méltán tehetségesnek nevezett színész formálta meg, játéka meggyőző volt, vehemens és fiatal kora ellenére jól hozta ezt a figurát. A kolozsvári színész Kátai István, korának és tapasztalatainak köszönhetően szinte egybeolvadt a megfáradt, életunt, de munkáját tisztességesen végző Walter karakterével. Zseniális volt.
Thurzó szerepében a darab zeneszerzőjeként is jegyzett Szomor Györgyöt láthattuk az ősbemutatón, akinek hiteles játékán kívül óriási köszönettel tartozunk ezekért a csodálatos dallamokért is. Szilágyi János vendégjátéka méltó váltása volt a magyarországi szereposztásnak.
A főszereplőkön kívül volt még két kisebb szerepben tündöklő, ám annál emlékezetesebb teljesítmény, a Caravaggio-t megszemélyesítő Miller Zoltán, akit végre könnyedebb és viccesebb szerepben is láthattunk és a kolozsvári színház művésze, a papot alakító Mányoki László, akinek basszusa teljesen elvarázsolt.
A darab egyetlen kellemetlen jelenete az ifjú pár, a kamasz Erzsébet (Csüdöm Tímea) és Ferenc (Kerekes Bálint) párosának nászéjszakája volt, ahol erősen érződött, hogy a két fiatalhoz inkább a zene, mint a színjátszás áll közelebb. Esetlen játékuk és a párbeszédek kicsit kizökkentették a nézőt, duettjük viszont nagyot szólhatott volna, sőt Erzsébet hangja szólt is, de Ferencé el-elcsúszott.
Kiemelkedő a darab zenei repertoárja, minden egyes dal emlékezetes és fülbemászó volt, ahogy Walter dala az első felvonásban, úgy Báthory Erzsébet áriája a másodikban és a teljesen korhűnek tűnő ballada a dalnok szájából is meghatározó része volt a lezárásnak. Benedekffy Kata tündökölt péntek este, ő volt a legfényesebb csillag az égbolton.
A csodálatos jelmezek (Kiss Borbála) kavalkádja és az egyszerű díszlet (Vereckei Rita) tökéletesen szinkronban volt egymással. A Kolozsvári Magyar Opera társulata, zenekara, kórusa és tánckara végig profi teljesítményt nyújtott, kivéve talán a kisebb prózai szerepekben megszólalókat, akiknek játéka kicsit esetlennek bizonyult.
Csak annyit mondhatok, hogy az utóbbi évek legfantasztikusabb magyar musicaljét hozta tető alá a Szomor – Pejtsik – Miklós hármas, mind a szöveg, mind a dallamok nagyszerű anyagot adtak a rendezőnek, Bagó Bertalannak és a koreográfusnak, Novák Péternek, ezt gyúrták össze egy grandiózus történelmi musical-operává. Sok hasonló musical kellene még a magyar történelem gazdag tárházából.
Egy dolog hagyott bennem rossz szájízt a darab után: az, hogyha ősszel újra találkozni szeretnék Báthory Erzsébettel, akkor egészen Kolozsvárig kellene utaznom, mert szeptembertől a Kolozsvári Magyar Opera repertoárját fogja gazdagítani.
Fotó: Kanyó Béla (Forrás: Budapesti Nyári Fesztivál)
