Like Me!

     A mi Diótörőnk

    A Diótörő és Egérkirály egy olyan klasszikus, amely minden műfajt meghódított már, a híres Csajkovszkij féle mesebaletten kívül számos rajzfilm és film készült belőle, de láthattuk már mesemusicalben, jégballetben és prózai darabban is. Az SZFE harmadéves tanulóit megragadta ez a csodálatos történet, amely most, hogy közeledik a karácsony, aktuálissá is válik.

   Az Ódry Színpad Hevesi termében november 14-én tartották a zenés játék bemutatóját. E.T.A. Hoffman „Diótörő és Egérkirály” alapján Kapecz Zsuzsa és Gothár Péter írta, a zenéjét pedig Selmeczi György szerezte, és kísérte végig zongorán a fiatal színinövendékek vizsgaelőadását. Ez azért különleges, mert harmadéves hallgatók nem szoktak nyilvánosan játszani, de mivel igen jól sikerült a darab, ezért most kivételt tettek és mindenki megnézheti ezt a szórakoztató és klasszikus mesejátékot.

      Anno Kaposváron ezt tíz évadon át műsoron tartották, akkora sikere volt, most Novák Eszter rendezésében kelt szárnyra, mint egy karácsonyi kisangyal, elhozva a gyerekeknek ezt a varázslatos ajándékot.

     Kicsit újraértelmezték, aktualizálták és főleg magyarosították. Kicsit a miénkké tették ezt a történetet. Marika és Frici lázban égve – és láss csodát, Frici tényleg lázas – várják az angyalt, amely elhozza a várva várt játékokat. Összegyűlik a család: a nagyapa, a szülők és a gyerekek, és már éppen a karácsonyi asztalhoz ülnének, amikor betoppannak a rokonok és velük jön az elkényeztetett lányuk, aki rögtön lefitymál mindent, még Marika újonnan kapott babáját is, a Diótörőt. A vacsora lezajlik egy kisebb vitával, de éppen ettől lesz olyan mulatságos.

     Innentől kezdve jön az álom, ahol Marikával minden furcsaság és elképzelhetetlen megtörténik. Harc az egerekkel Egériában, a Krakatuk-dió feltörése és az álomból való ébredés.

     És bár volt János Vitéz baba és Iluska baba is, de a két főhős, Babaország királylánya (Marika) piros pántlikával a hajában, és a nemzetiszínekbenpompázószívecskéspólós életre kelt Diótörő mégis jobban emlékeztetett rájuk.

      A magyar vonatkozás nemcsak itt jelenik meg, hanem Selmeczi György fantasztikus zenéjében is, ahol fellelhető a magyar népzene, a gyermekjátékok, rigmusok és az operett is.

        A harmadévesek nagyon jól megoldották ezt a vizsgafeladatot, amely tele volt humorral, jókedvvel, és a legfontosabbal: szeretettel. Játékosan, energikusan vették az akadályokat, és most hazudnék, ha azt mondanám, hogy voltak gyengébb alakítások is, mert nem. Engem mindenki meggyőzött. Olyannyira, hogy volt olyan, akit húsz perc után ismertem fel egy másik szerepben.

 Ez az az előadás, amit minden gyermeknek látnia kell. De a felnőtteknek sem árt.

Köszönöm ezt a kellemes délutánt a harmadéveseknek: Bach Katának, Csapó Attilának, Janka Barnabásnak, Mészáros Blankának, Szabó Erikának, Tóth Andrásnak, Tóth Jánosnak, Vecsei Miklósnak, ifj. Vidnyánszky Attilának, Zoltán Áronnak és Zsigmond Emőkének.

Előadások az Ódry Színpadon ITT

Fotó: Piros Csilla

     Krúdy szerelme(i)

    Nemrég volt egy hasonló címmel írt bejegyzésem, és bár az egy könyvről szólt (Nyáry Krisztián – Így szerettek ők), mégis van bennük valami közös, még pedig az, hogy abban a kötetben olvastam először Krúdy Gyula szerelmi életéről, ráadásul pont az az epizód volt kiemelve benne, amiről Fráter Zoltán színdarabja is szól a Pinceszínházban.

    A Ráday utcához közel eső kicsi színházban a színpad is ugyanolyan kicsi, szinte úgy érezzük, hogy egy intim térbe lépünk. Ezen a színpadon vitte színre Néder Panni a Hát hogy szeret maga engem? – Krúdy Gyula szerelmi levelezőjét, három fantasztikus színésszel, akik végig képesek fenntartani a nézők figyelmét. Ehhez nyújtott segítséget Lisztopárd Krisztina egyszerű és praktikus díszlete. Hangulatos és találó, ahogy a háttérben óriáskivetítőn fekete-fehérben régi idők nagy színésznői villannak fel, mint elhagyott szeretők, fiktív leveleket felolvasva. (Ehhez adták hangjukat: Bíró Kriszta, Hegyi Barbara, Járó Zsuzsa, Majsai-Nyilas Tünde, Kari Györgyi, Petrik Andrea és Réti Iringó.)

    A Szindbád írójáról tudjuk, hogy igazi nőfaló volt, aki már 17 évesen képes volt otthonról megszökni egy vidéki színésznőcske kedvéért.  A színházi darab viszont nem innen kezd, hanem a negyvenéves Krúdy bohém életét mutatja be, aki akkor már több mint tíz éve házas, csak éppen nemigen vesz róla tudomást, ugyanis idejének nagy részét szórakozóhelyeken vagy éppen nyilvános házakban tölti. A vörös postakocsiért kapott óriási honorárium után rögtön be is költözik a patinás Royal Szállóba, ahol az igazgató csinos feleségéért lobban lángra, Várady Regináért, az ő Rezsánjáért. A románc éviekig tart, valószínűleg a férj tudtával, egészen addig, míg az egyik közös nyaralásuk során megpillantja szeretőjének 16 éves lányát. Zsuzsika teljesen oda van a sármos szívtipróért és mindent megtesz azért, hogy Krúdy szívét megkaparintsa. A már nem is olyan fiatal író és a még zsenge virágszál hamar egymásra talál, ám ez természetesen Rezsánnak egyáltalán nem tetszik és próbálja eltiltani őket egymástól. Krúdy megszökteti Zsuzsit, de alig jutnak el a vasútállomásig, amikor elkapják őket.  A szerelmeseket így sem lehet elválasztani, később újból megszökteti a lányt, ekkor már nagyobb sikerrel és be is költözteti magához a Margitszigetre. Időközben Krúdynak eszébe jut, hogy van egy felesége és egy hangos és botrányos válással végleg különválik Spiegler Bellától.

    Ám az ifjú feleség nem lehet túl sokáig nyugodt, ugyanis néhány hónap után Krúdy tovább éli az „aranyifjak” életét, újra a kocsmák, a vendéglők és az irodalmi körök lelkes látogatója, és ezen születendő gyermeke sem változtat. Napokig nem megy haza, ezt az egyik fennmaradt levél is bizonyítja: „Kedves Zsuzsikám, én szeretlek téged. Ha éjszaka elmaradok, mindig lyukas a szívem, a könnyeimmel pedig alig bírok. Bocsáss meg nekem, ha nem jövök rendes időben haza. Jobban fáj ez nekem, mint Neked”

   A történetet levéldrámaként adják elő a művészek, mégpedig nagyon frappánsan, az egymásnak küldött leveleiket „olvassák” fel, és mégis dinamikus játék folyik a színpadon. A jelmez nem korhű, hanem inkább a hatvanas éveket idézi meg (ahogy az a diszkó dal is, ami a szülinapi jelenetben megszólal).

    Bozó Andrea a ködből érkező sejtelmes, majd egyre inkább végzet nőjeként kirajzolódó szerető (Rezsán). Játéka többrétű, hol hideg, hol szenvedélyes szerető, hol engedékeny, nemtörődöm anya, hol példásan szigorú, hol domináns, hol pedig alárendelt és kiszolgáltatott.

   Szikszai Rémusz Krúdy-ja nagyon eredeti, igazi bohém mindvégig, aki állandóan a szerelem tüzében lobog, csak mindig másvalakiért. Aki szeret, de nem eléggé. Kicsit furdalja a lelkiismeret, de az italozás, mulatozás nagyobb úr, ahogy a kedvenc nótája is mondja: „Húzzad csak, kivilágos virradatig! /Húzd, míg a szívemben is hajnalodik!”

   Ilyennek képzelem azt a nagyvilági figurát, aki Szindbád alakját füstös kocsmák mélyén papírra vetette.

   Zsuzsika szerepében a SZFE fiatal hallgatója, Eke Angéla bizonyít és nem is akárhogyan. Játékos tinédzserként jelenik meg, aki a magazinból kitépett poszterfiúért rajong - s mily véletlen, a modell nem más, mint Krúdy Gyula - és végül ebből a kis naivából lesz az aggódó feleség, majd végül a kiábrándult asszony. Játéka hiteles és színes.

   Ennyi dráma után Zsuzsika teljesen jogosan teszi fel a kérdést:

   Hát hogy szeret maga engem?!

    Fotó: Pinceszínház

    Pinceszínház műsora.

      Jóembert kerestünk, jószínészt találtunk

   Fiatal, tehetséges és sármos. Számos filmben szerepelt. Játszott a Budapesti Kamaraszínházban és a Radnóti Színházban is. 2011-től a Vígszínház nagyszínpadán bizonyít.
Aki "jóembert" keres, az ott biztosan megtalálja. Bennett Francis, Biondello, Robi és Szun, a pilóta. Estéről estére ezekben a szerepekben lép a nézők elé, hogy begyűjtse a tapsokat. Ráadásul még a fotózás is foglalkoztatja. Igazi művész. Igen, ő nem más, mint Lengyel Tamás.

    Ha jól tudom, a Színművészeti elvégzése után a Radnótiba kerültél, onnan a Budapesti Kamaraszínházhoz, majd annak bezárása után átszerződtél a Vígszínházba, ami az előző társulataidhoz képest sokkal nagyobb. Hol szeretsz jobban játszani, a kisebb, otthonos színpadokon vagy a klasszikus nagy színházakban? És miért?

Lengyel Tamás: Nagyon közel áll hozzám a Vígszínház. Klasszikus, nagy színház a méretét tekintve, de ugyanakkor az ország egyik leghaladóbb, legmodernebb színháza, ha gondolkodását és kísérletező kedvét nézzük. Fontos kérdések fogalmazódnak meg előadásainkban, amelyek rengeteg emberhez eljuthatnak. Kifejezetten izgat ilyen monumentális formában színházat csinálni.

     Valamikor azt nyilatkoztad, hogy a forgatást jobban szereted, mert bár utólag nem formálhatod már a karaktered, de a színházban mégis könnyebben kiüresedik az ember egy szerepben.  Ezt még mindig így gondolod?

L.T.: Mostanában egészen máshogy van lehetőségem színházat csinálni, mint az elmúlt időkben. Igaz ugyan, hogy imádok forgatni, de színházzal foglalkozni ebben a formában, ahogy most teszem, éppúgy szeretek. Ha egy előadás létrejötte a közös gondolkodás eredménye, ha színészet nemcsak alkalmazott művészet, hanem része az alkotásnak, akkor mindig maradnak megválaszolatlan kérdések, születnek újabb gondolatok, amelyek nem hagyják kihunyni az érdeklődést a színészben. Ha feltételezzük a kíváncsiságot, akkor nem beszélhetünk kiüresedésről.

   Brecht Jóembert keresünk c. darabjában te formálod meg Szunt, az állástalan pilótát. Mennyire értesz egyet a viselkedésével, mennyire tudtál azonosulni a karaktereddel?

L.T.: „Azonosulni a karakterrel” és a „hogy tudsz ennyi szöveget megtanulni” kérdéskör számomra mindig humorosan cseng. Egy évig kínai étkezdébe és a Budaörsi reptérre jártam, házassági ajánlatokat tenni egyedülálló nőknek, tapasztalatszerzés céljából. De a tréfát félretéve, nekem ez a dolgom. Erre kondicionálták az agyam. Nincs benne semmi misztikus. Elsőként nem mondok véleményt, próbálok nem ítélkezni a karakter felett. A szándékait és a céljait kutatom. Anélkül, hogy jót vagy rosszat gondolnék ezekről. Mi vezet, ahhoz hogy úgy viselkedjen, ahogy teszi. Mik a korlátai, azokon hogyan, vagy hogyan nem lép túl. Mik a vágyai, morálisan mennyire gyenge, vagy erős. Mik az adottságai és a handicap-jei. A tulajdonságait veszem sorba, próbálom kiolvasni, kitalálni a műből ezeket. Ha már látom a karakter kontúrját, akkor beindul az asszociáció és olyan dolgok kerülnek hozzá, amik az írásban már nincsenek benne, de amitől az alakítás az enyém lesz.

   Michal Dočekal prágai rendezővel úgy csináltátok végig a próbákat, hogy végig egy tolmács fordította az instrukciókat. Ez zavaró volt?

L.T.: Rendkívül jó tolmácsunk volt.  A Bábel hal a Galaxis útikalauzból. Szabó G. László elképesztően intuitív, empatikus és energikus. Megosztott a figyelme és gyors. Én TGV Lacinak hívom. Úgy szeli át az akadályokat a két nyelv között, ahogy a francia gyorsvonat robog egyik helyről a másikra. De még így is sokkal lassabb tolmácson keresztül kommunikálni, mint ha az ember a saját, vagy mindkét fél által ismert idegen nyelven beszélne. Plusz kölcsönöz egy érdekes bájt a dialógusnak, mert bár a színház nem az udvariaskodás terepe, mégis az elmúlt 6 hétben, csendben és türelmesen vártuk, amíg a másik befejezi a mondanivalóját.

    Tévésorozatban is szerepeltél (Jóban Rosszban), ezt ugye nem igazán nézik jó szemmel a ti szakmátokban. Ezért hagytad ott elég korán a sorozatot vagy más oka volt?

L.T.: Olyan rossz anyagi helyzetben vannak a színházak, hogy saját magad fenntartása is gyakran kivitelezhetetlen egy színházi fizetésből. A kényszer teszi, hogy a legtöbb színész azt vállal el, amit tud. Én szerencsés vagyok. Sok olyan munkám van, amit jó szívvel, lelkesedéssel csinálok. Kipróbáltam. Elég volt. Nem volt érdekes számomra. Persze, kár lenne letagadni, hogy az emberek többsége ebből a sorozatból ismert meg. Hogyha ismerősen cseng a nevem, az ennek a hozadéka.

    Ebben az évadban három Brecht bemutató is volt. Megnézted a másik kettőt?

L.T.: Nem. Még nem volt időm. De tervezem. Hiszen egyik, az egykori anyaszínházam első bemutatója. Nagyon érdekel, hogy mi történik a magyar színházakban.

   Amikor nem színházban játszol, akkor mivel szeretsz foglalkozni?

L.T.: Gyarapítom azon boldog-boldogtalanok táborát, akik kiegészítő művészeti tevékenységként a fotózást választották. Nagyon izgat az álló és mozgókép. Én is ennek a népbetegségnek áldozata vagyok. Ezenkívül olvasok, sportolok, és ha tehetem, utazom.  

   A közeljövőben láthatunk még valahol?

L.T.: Csütörtökönként 21.35-től folyamatosan megy a Munkaügyek sorozat, ezenkívül nemsokára jön a Freedom Flight tv film, amelynek egyik főszereplője vagyok, és állandóak a fellépéseim a klubkabaréban.

Lengyel Tamás Hivatalos Oldala

Lengyel Tamás a Vígszínházban

Igazán jóember a Vígben

Igazán nem panaszkodhatunk, ugyanis ebben az évadban három új Brecht bemutató is született. Elsőként az ötödéves bábszakosokat rendezte színpadra Zsótér Sándor (A gömbfejűek és a csúcsfejűek – Ódry Színpad), rövidre rá szintén az ő rendezésében a Radnóti Színház is bemutatta a sajátját (Kurázsi mama és gyerekei) majd pedig a Vígszínház adaptációjában láthattuk a Jóembert keresünk c. darabot, Michal Dočekal prágai rendezőnek köszönhetően.

Az első két előadásnak egy-két része még megfejtésre várt, amikor a Vígszínházban megnéztem a Jóembert keresünk c. zenés játékot, és nagyon jól esett úgy kijönni a darabról, hogy mindent értettem, hogy nem kellett leragadnom egy-egy szimbólumnál elakadva azon, hogy vajon az milyen célt szolgál. A színpad, ahogy a darab története is a távol-keleti színházat idézte meg, minimalista díszlettel, letisztult színpadkép tárult elénk, így szinte semmi nem vonja el a figyelmet a színészről, és ahogy a japán nó-darabokban is. Azt a kevés kelléket, amit mégis használtak az sem volt mindig önmagával azonos, hanem sokszor átlényegült, pl. a pohár fenekét kongatták, mintha az lett volna az ajtó, belerúgtak nem létező tárgyakba, amiket a hang alapján lehetett beazonosítani.  A lakás, a bolt igazából csak egy dobozszerű valami, minden mást, amiről beszéltek a néző fantáziájára volt bízva az odaképzelése. A doboz hátsó falán lévő ablakon, egy kivetítő segítségével pedig mindig  a kinti időjárást imitálták.

Brecht 1939-től foglalkozott ezzel a darabbal és de csak 1943-ban volt az ősbemutatója Zürichben. Három isten nyakába veszi a világot, hogy legalább egy jó embert találjanak. Több próbálkozás után az egyetlen ember, aki befogadja az nem más, mint Sen Te, a prostituált. Cserében az istenek elegendő pénzzel jutalmaznak meg ahhoz, hogy nyithasson egy dohányboltot, aki ezután sem változik, így jószívűsége kezd egyre inkább a kárára menni, ezért kénytelen kitalálni egy ál-nagybácsit, akinek néha a bőrébe bújik, hogy a sok élősködőt valahogy eltávolítsa. Sui Ta, a nagybácsi olykor megjelenik és keményebb kézzel fogja meg a pénzt. Végül a szerelem lesz az, ami felett még Sui Ta-nak sincs hatalma. Az állástalan pilótával való viszonya viszi őt a végzetébe. Kiforgatja vagyonából és újból az utcára kerülne, ha a viszonzatlanul szerelmes borbély,  Su Fu ki nem segítené.

Izgalmas, hogy ezt a vívódást, ahogy egymással küzd a jóság-segítőkészség vagy az életrevalóság (ide más szó kellene) nem csak belső harcként jelenik meg, hanem a két személyiség bőrébe bujása révén egyértelműen végig lehet követni, hogy mikor mi zajlik le Sen Tében. Az óriási dilemmát az ő személye fogalmazza meg, az ember ha jó akar maradni, akkor vajon feltétlenül a saját vesztét jelenti? Michal Dočekal pragai rendező egy nagyon letisztult, mindenki számára érthető és világos darabot adaptált színpadra.

Eszenyi Enikőt kettős szerepben láthatjuk, hiszen a szigorú nagybácsi bőrébe is ő bújik és teljesen hitelesen oldotta meg a két különböző karaktert, ami nem lehetett egyszerű, hiszen sokszor csak pár másodperce volt átállásra. Szerelmét a fiatal és sármos Lengyel Tamás játszotta, laza játékéval, aki bár álmaiért harcol és képes mindenkin átgázolni, de a végső megoldást mégis mástól várja.

Az  istenek is több szerepben brillíroztak és ez Brechtnél nem is szokatlan.

Nagyon ütős volt a végén is a brechti kiszólás, ami mindig zavart okoz azzal, hogy a nézők előre sosem tudják, hogy ez a darab része-e vagy sem. A Jóembert keresünk nagyon jól összefogta a dráma mondanivalóját és szinte észrevétlenül elültette a kérdést a jelenlévők fejében: hogy milyen áron maradhatunk jók, és ha mégis azok leszünk, akkor viszont kivétel nélkül  fel kell adnunk a saját boldogságunkat?

Játszási időpontok ITT olvashatóak.

Fotók: Almási J. Csaba (Forrás: Vígszínház)

    ...sajnos újra

   A könyv megszületése örvendetes, mert sok embernek nyújthat támaszt, vigaszt és egyben figyelmeztet is, de sajnos szomorú is, mert még mindig vannak borzasztó történetek, amiket az emberek elé kell tárni. Azért született meg A pokoli történetek A királynő beszéde c. könyv, hogy tanulságul szolgáljon.

   A sajtótájékoztatón Vujity Tvrtko életében először szólalt meg nyilvánosság előtt saját anyanyelvén, a saját szülőföldjén.  Ezzel is szeretné felhívni arra figyelmet, hogy milyen is az, ha nem értjük egymást, milyen is lehet Weisz Fanninak, aki nincs abban a szerencsés helyzetben, hogy hallja, amit mondunk. De ilyen vagy olyan módon megérthetjük egymást, hiszen mindnyájan emberek vagyunk és az a legfontosabb, hogy ne  legyen diszkrimináció.

   Tvrtko azt is kifejtette, hogy csak egyetlen különbség van közte és Fanni között, mégpedig az, hogy Fanni egy gyönyörű fiatal lány, ő pedig nem.

  Új kötetében nyolc fejezet található és azok szereplői is jelen voltak, egy-két mondatot szólva személyes tapasztalataikról.

   A fejezetek röviden:

   Elsőként a Baptista Szeretetszolgálat Alapítványnak  vezetője, Szenczy Sándor mondott pár szót arról a Haiti küldetésről, amelyben Fanni is részt vett és azt is megtudhattuk, hogy tavaly a Cipősdoboz akció keretében Fanni, mint háziasszony rekordszámot ért el. A könyv Fanni szívszorító de sikeres életútjával kezdődik.

   A második történet is igen szívszorongató, ugyanis a lakásmaffia nyomába eredtek, - ami így, hogy lakásmaffia nincs is benne a büntető törvénykönyvben, pedig nagyon is létezik - ez ügyben Sági Zoltán szólalt meg, aki annyira belemerült ebbe, hogy egy alkalommal életveszélyesen megfenyegették, olyannyira, hogy kórházba is került, de legalább sikerült megállítania egy olyan bűnszövetkezetet, akik tucatnyi ember haláláért voltak felelősek.

   A harmadik fejezet sem sokkal tér el az előzőtől, itt is a csalás áll a középpontban, a mára már igencsak nagyméreteket öltő afrikai levélcsalással foglalkozik, amivel szinte mindenkinek volt már "szerencséje" találkozni, akinek legalább egy e-mail címe van.  Bármilyen hihetetlen, de volt egy olyan bácsi, aki 43 alkalommal küldött már pénzt.
Az Afrikai Magyar Egyesület vezetője, Balogh Sándor és Suha György (Gamíbiai Köztársaság bécsi ENSZ nagykövete) mindent megtesznek azért, hogy a gyanútlanul csapdába esőket felvilágosítsák, de még így is sokan bedőlnek az e-maileknek.

  Fodor Krisztina, a magyarországi golfbajnoknő tragédiája is mélyen megérintette Tvrtkot, ugyanis nem tudja elképzelni, hogy volt képes a saját férje meggyilkolni azt a nőt, aki valamikor élete értelmét jelentette. Utána szeretett volna járni, hogy hogyan lehet idáig eljutni, és ebben óriási segítsége volt Bilkei Pál kriminálpszichológus. Röviden azt összegezte, hogy senki nem születik gyilkosnak, a környezete formálja azzá az embert és ezek az indulatok sokszor megfékezhetőek lennének, ha egy kicsit jobban figyelnénk egymásra.

   A "visszacsatolt" versmondó lány c. fejezet  Hankó Ilonáról szól, akit  1940. szeptember 13-án, pénteken a visszacsatolt Erdély megünneplésére a faluba érkezőknek egy verset szavalt, majd utána készítettek róla, az akkor 12 eves kislányról és egy katonáról egy képet. 70 év után, amikor elment a konzulátusra, hogy magyar állampolgárságot igényeljen, akkor az, akihez (Böhm Dávid - konzul) eljutott a kérelem, a képen felismerte a saját nagyapját és felkereste az idős hölgyet, akivel azóta is tartja a kapcsolatot. Fantasztikus példa arra, hogy  barátságok közé sem a kor, sem az országhatár nem állhat.

   A Barbárok c. fejezet azokról a nemtörődöm és bátran mondhatjuk „barbár”emberekről szól, akik abszolút nem foglalkoznak a fogyatékkal élő embertársaikkal és teljes nyugalommal parkolnak a rokkantaknak fenntartott helyekre.

   Az Utolsó előtti fejezet arról a városról, Szrebrenicáról szól, ahol 1995-ben több mint 8000 embert végeztek ki. Elképesztő, hogy  17 évvel ezelőtt ilyen szörnyű népirtás megtörténhetett, ráadásul ilyen közel Magyarországhoz.

   Az utolsó fejezet volt a szerzőnek az egyik legfontosabb, ugyanis éveket várt erre a találkozóra Nick Vujiciccsal, aki kéz és láb nélkül született - csak egy fejből és egy törzsből áll a teste - ma mégis ő a boldogság nagykövete. Felemelő az az optimizmus, ami ebből a kis emberből árad, akinek a szekrényében van egy szép pár bőrcipő, hátha egyszer csoda történik.

  A szerző szerint egyformán szól a könyv az optimistákhoz és a pesszimistákhoz és Weisz Fanni történetét olvasva megtudhatjuk, hogy még ilyen hátrányból indulva is nagyon messzire el lehet jutni.

   Ő az a lány, aki nagyon sokat tett a sorstársiért és szándékban áll folytatni.

    Vegyünk példát róla.

    Vujity Tvrtko: Pokoli történetek - A királynő beszéde

    Kiadó: Pokoli - Angyali Kiadó Kft., 2012